All premium Magento themes at magentothemesworld.com!

Tanulmányrészletek:

 

Pannwitz gondolkodásának középpontjába az embert mint egészet helyezte, nem a dolgokat. A világ nem az, ami az embert körülveszi, hanem az, ami az észlelés számára összefüggően jelenik meg. Az ember az univerzum középpontjának érzi magát, a világ pedig nem egy idealizált, hanem egy emberi, szellemmel teli világ. A dinamikus gondolkodás – mely a meglévő világot a szellem felépítésével hozza összhangba – perspektívája mindent magába kebelez, ami útjába esik. A makrokozmosz és a mikrokozmosz között álló ember tudatánál fogva horizontjainak és perspektíváinak centruma marad, míg szelleme folyamatosan tovább alkotja a világot. A világ alkotása a szellem révén azonban sohasem érhet a végére, ezért ez az alkotás egy sohasem befejezhető feladat.

„Tágasabb mint a tér, az időnél sebesebb
A megszabadító. Nevezzétek szellemnek
Vagy Istennek. Csak meg ne kötözzétek,
 Ne imádjátok! Eljön ő, a magányos, közétek
Nincs sehol és ott van mindenütt.

Egykor mindenki tudta, mi az üdv.
A bölcs ma tudja: ott a szellem, hol hallgatunk.

 

(Rudolf Pannwitz és a komplex perspektivizmus. In: Pro Philosophia 1998/13-14, 156-157. o.)

 
Hesse 1932-ben keletkezett Egy kis teológia (Ein Stückchen Theologie) című írásában, nagy mértékben Kierkegaard-t idéző módon, az emberré válás (Menschenwerdung) három fázisát különbözteti meg. Az emberré válás útja szerinte egy felelősségmentes előstádiummal, az ártatlansággal (Unschuld) kezdődik, amit ő a paradicsommal és a gyerekkorral asszociál. Innen a bűn (Schuld) stádiumába, a jó és rossz ismeretébe, a kultúra, morál, a vallások, az embereszmények állította követelményekhez, elvárásokhoz vezet az ember útja. Hesse itt újfent Kierkegaard gondolatait juttatja eszünkbe, amikor kijelenti, hogy e fázis óhatatlanul kétségbeeséssel ér véget a „differenciált individuum” számára, annak belátásával, hogy nem létezhet az erény tökéletes megvalósítása, sem teljes engedelmesség, sem igazságosság. Ebben a kétségbeesésben az ember előtt a bukás (Untergang) vagy pedig a „szellem harmadik birodalmának” alternatívája kínálkozik. Ez utóbbi esetben az egyén egy „morál és törvényen túli” állapotba juthat el, miközben a felelősségnélküliség egy újabb formáját, s egyszersmind a kegyelmet és megváltást éli meg.

(Kierkegaard és Hermann Hesse. In: Pro Philosophia 2001/28, 99. o.)
A tanulmányt lásd  ezen a linken: http://www.c3.hu/~prophil/profi014/szabo.html

Thomas Mann romantikához való viszonya egy olyan dichotómiát mutat, amely megfelel annak a kettőségnek, amit Nietzsche és a romantika viszonylatában korszakos jelentőségűnek tart: Nietzsche eszerint egyfelől a romantika késői leszármazottja, zeneisége megfelel a romantika és a muzikalitás németekre jellemző összekapcsolásának, egyidejűségének (Wagner), másfelől, önnön felülmúlásából adódóan, a romantika fölött áll és a jövőbe mutat. A romantika tehát a múlt, amiből Nietzsche hősiessége, látnoki ereje tárta fel a kivezető utat. Az átmenet paradoxona Mann szerint magából a romantika paradox helyzetéből ered, amely olyan akár egy gyümölcs, ti. egyik pillanatban ép és egészséges, a másikban már a romlás jeleit mutatja. A romantika „romlását” felülmúlandó egy olyan életigenlés és „nagy egészség” szükségeltetik, amit Nietzsche maga is mindig hirdetett, és amit például Goethe személyében (akit Thomas Mann is mindig csodált) meg is talált.

(Thomas Mann Nietzsche-értelmezésének dichotómiái. In: Földes Csaba (szerk.): MMI: Annuum tempus linguarum Europae. Scripta philologica Pannoniensis. Veszprém 2002, 257. o.)

PDF formában elérhető: ITT

  

Manapság [ti. 2007-ben], amikor újabb nemzetek ünneplik, kitörő örömmel, az Európai Unióhoz való csatlakozásukat, amikor egyre több kelet-európai ország válik politikailag és jogilag is a „Nyugat” részévé – miközben nem világos, hol húzódnak az európai kultúra határai, ill. hogy mennyiben tartoznak hozzá például a bulgáriai törökök vagy a törökországi kurdok –, különös érdeklődésre tarthatnak számot azok a „nyugati” szerzők, akik már hosszú évtizedekkel ezelőtt is az európai kultúra hanyatlásáról vagy kríziséről értekeztek. Olyan jelenségekre mutattak rá és olyan kérdéseket feszegettek, melyek a mába érnek, és amelyeket nem szívesen idézünk fel akkor, amikor bizakodva akarunk Európa jelenére és jövőjére tekinteni.
Rudolf Pannwitz Az európai kultúra krízise című könyve (1917) nem keltett túlságosan nagy visszhangot az Első Világháború zajában, hatása elenyészett például Spengler A Nyugat alkonya című monumentális művéhez képest. Volt ugyan, ki „észrevette” a könyv megjelenését (közéjük tartozott pl. bizonyíthatóan Thomas Mann), ám azóta sem a kultúrbölcselet, sem a filozófiatörténet nem igazán foglakozik a művel. Ennek ellenére, ha bárki is hallott e méltatlanul elfeledett szerzőről, akkor leginkább csak a Krízist ismeri, azon kevés Pannwitz-mű egyikét, mely két kiadást is megért. Pannwitz életműve azonban rendkívülien változatos, bölcseleti, pedagógiai és irodalmi művek fémjelzik,
[1] ráadásul levelezése is, melynek a mai napig csak egy töredéke jelent meg nyomtatásban, hatalmas mennyiséget tesz ki.[2] A Krízis jelentőségét azonban már az is bizonyítja, hogy Pannwitz ebben a művében a németek között elsőként használja a „posztmodern” jelzőt, ami – bár ennek sem volt különösebb utózöngéje – önmagában is feljogosítja arra, hogy némely átfogó, a posztmodern fogalmával és történetével foglalkozó munkákban megemlítsék.[3] […]
Csakúgy, mint Spengler műve, Pannwitz Krízise is a nietzschei kultúrkritika nyomán keletkezett, de még a Spenglernél is erőteljesebb nietzschei felhangokkal íródott. Ugyanis nem volt a 20. században odaadóbb híve a nietzschei filozófiának, mint éppen Rudolf Pannwitz. Ennek köszönhető, hogy a mai kritika olykor „Nietzsche-utánzónak” vagy „Nietzsche-imádónak” nevezi,
[4] ami nyilvánvaló túlzás, de tény, hogy alig van olyan pannwitzi mű, sőt levél, amelyben a szerző ne térne ki Nietzsche filozófiájának jelentőségére vagy néhány alapvető gondolatára, így elsősorban és legtöbbször az emberfölötti (ha úgy tetszik: emberen túli ember, Übermensch) eszméjére. A legjobb példa erre az 1929-ben megjelent Zarathusztra újabb kísértése (Zarathustras andere Versuchung), mely sajátos, de méltó emléket állít Nietzsche legköltőibb művének; de említhetnénk a Dionüszosz-tragédiákat (1913), a Bevezetést Nietzschébe (1920) vagy a későbbi, Nietzsche és a jelenkor című esszéjét is A nihilizmus és a létrejövő világ című kötetből (1951).[5] Pannwitz Nietzschéhez fűződő viszonya zökkenőmentes maradt, s ezen még a Második Világháború tapasztalata sem változtatott, amikor pedig számos író értékelte újra a nietzschei filozófiát vagy éppen távolodott el tőle, ahogy azt Thomas Mann esetében is látjuk. Pannwitz mindvégig elfogadta például az emberfölötti ember gondolatát és úgy vélte, Nietzsche ezen eszméje egy valós kiutat mutatott meg a hanyatló európai kultúra számára. Hiszen Pannwitz szemében nem fér kétség ahhoz, hogy az európai kultúra válságban van, tekintettel arra, hogy Európa elvesztette alapvető értékeit és céljait, s egyetért Nietzschével abban is, hogy az európai kultúra a hanyatlás, dekadencia és nihilizmus állapotába jutott.
(Rinascimentum europaeum – Rudolf Pannwitz Európa-víziója. In: Garaczi Imre [szerk.]: Mi a Nyugat? Atlantizmus és integráció. Veszprém: Humán Tudományokért Alapítvány 2007, 220. o.)

 A tanulmány letölthető itt: Rinasci.pdf

 

Rudolf Pannwitz (1881-1969) és Kerényi Károly (1897-1973) levelezése: e cím nem egy elméleti problémára kíván utalni, hanem csupán két névre, amelyek közül az egyik szinte alig ismert, nemcsak Magyarországon, hanem a német nyelvterületeken is.[6] Mégis, a téma megérdemli a magyar – és nemcsak a magyar – szakmai közvélemény, a filozófusok és filológusok figyelmét egyaránt. Egy ilyen kapcsolat mélyreható elemzése ugyanakkor túlmutatna a modern filológia határán, s valahol a klasszika filológia, a mitológia és az ontológia metszéspontján mutatkozna meg teljes mélységében. Éppen ezért itt e kapcsolatnak csak néhány tényszerű aspektusára térhetünk ki, a tágabb összefüggések feltárása a jövő feladata.
Pannwitz és Kerényi levelezésének kutatását legfőbbképpen az indokolja, hogy mindmáig feltáratlan; a levelek csak kéziratokban léteznek, ahogy az Pannwitz leveleinek nagy részére a mai napig jellemző. Ez nem meglepő, ha azt vesszük figyelembe, hogy Pannwitz munkásságának jelentős része is feltáratlan, ill. hogy Kerényi műveit illetően is bőven van adóssága a kutatóknak. Pannwitz csaknem egész életművét a feledés homálya lengi körül, még inkább, mint Kerényiét – ennek vélhető okaira itt nem térhetünk ki. Annál fontosabbnak tekinthető viszont a levelezésük, több szempontból is: 

1)  Először is a (nem túl intenzív) Pannwitz-kutatás szempontjából, mely mindmáig nem foglakozott Pannwitz eme leveleivel ill. azok jelentőségével (még az eddigi két legnagyobb Pannwitz-monográfia szerzője, Guth vagy Thirouin sem). E levelek némelyike a Pannwitzra jellemző hosszúságú, amelyekben saját filozófiai-esztétikai hitvallását részletesen ecseteli, hírt ad saját munkájáról, egyes műveinek keletkezési körülményeiről, fázisairól, az őt éppen foglalkoztató elméleti kérdésekről.

2)   A Kerényi-kutatás szempontjából, hiszen Pannwitz Kerényi egyik legértőbb levelező­partnere, aki több levélben is megjegyzéseket, kommentárokat, sőt olykor kritikát fűz Kerényi könyveihez. Mindezek alapján Pannwitz elévülhetetlen érdemeket szerzett Kerényi munkásságának kortárs német nyelvű recepciójában, sőt, olyan kérdéseket is felvet ezekben a levelekben, melyek Kerényi számára is hasznosak és továbbgondolásra érdemesek lehettek.

3)  A levelek biográfiai adatokkal is szolgálnak, főleg Pannwitz életét (pl. Svájcba való kitelepedését) illetően.

4)   A levelek egy jelentős szellemi kapcsolat dokumentumai, melyek egyszersmind Pannwitz és Kerényi egymásra kifejtett hatását is dokumentálják.  

(„Semmi sem marad meg önmagában” – Rudolf Pannwitz és Kerényi Károly levelezéséről. In: Pro Philosophia Évkönyv, Veszprém 2008, 20. o.)

 

Ha ki akarjuk jelölni a kereken negyven évvel ezelőtt elhunyt, ám mindmáig igencsak gyéren méltatott Rudolf Pannwitz szellemi pozícióját, akkor talán legjobb, ha ő magához fordulunk. Egy 1951-ben megjelent Ősistenek (Die Stammgötter) című versében három nevet említ, akik szellemi fejlődésében a legfontosabb szerepet játszották: Goethe, Nietzsche és Stefan George nevét itt három istenséggel, Próteusz, Dionüszosz és Érosz alakjával állítja párhuzamba.[7] E szellemi konstelláció megfelelhet például annak a „hármas csillagzatnak”, amelyről Thomas Mann is vallott, amikor Schopenhauer, Nietzsche és Wagner szerepét méltatta saját írói hitvallásának és világnézetének alakulásában. Ám ha maga Thomas Mann méltó helyet foglalhat el e nemes társaságban, vajon elmondható-e ugyanez Rudolf Pannwitzról, akiről oly kevesen hajlandók a mai napig elismerő szót ejteni?
A választ e kérdésre a jövő adhatja meg, már amennyiben sikerül jobban megismerni Pannwitz műveit, melyek jelentős része a mai napig nem jelent meg nyomtatásban. Pannwitz munkásságának átfogó méltatása azonban nem lehet e tanulmány célja; itt inkább egy olyan kérdésre kívánunk kitérni, mely némi zavart okozott az eddigi kutatásban: a George-körhöz és legfőbbképpen a költőtárs Stefan Georgéhoz fűződő viszonyáról van szó, amiről mindeddig ellentmondásos megállapítások születtek. Steven E. Ashheim például úgy véli, hogy az „excentrikus” Rudolf Pannwitz George követője („a follower of Stefan George”) s egyszersmind a legextatikusabb Nietzsche-rajongó volt, szemben például azzal a Marx Nordauval, aki, a németországi Nietzsche-recepció másik végletén állva, egy „mentális járvány elterjedésének eszközét” látta a filozófusban.
[8]
Pannwitz Georgéhoz fűződő viszonyát illetően minden bizonnyal Thomas Mann állt közelebb az igazsághoz, amikor egy helyütt egy „Georgéhoz közel álló német szférához” sorolta őt. A két költő kapcsolata a későbbiekben a George-kutatás egy marginális jelenségeként került időnként szóba, amely kutatás azonban eléggé elfogult és sokszor felületes módon Pannwitz Georgénak címzett némely kritikus megjegyzéséből indult ki, és így ismételten arra a következtetésre jutott, hogy Pannwitz mindvégig George kritikusa és ellenlábasa volt. Az efféle ítéletek alapjául főleg a korai Pannwitz George ellen intézett bíráló, elmarasztaló megjegyzései ill. egy 1919-ben keltezett írás szolgált, amelyben azzal vádolja meg az ünnepelt német költőt, hogy letért a Nietzsche által kijelölt útról. Ebben az írásban Pannwitz a kortárs költő 1913-ban megjelent A szövetség csillaga (Der Stern des Bundes) című versciklusán reflektálva többek között megállapítja: „Egyetlen dolgot vethetünk George szemére: ő, aki mindenütt a követés (Einreihung) igényét fogalmazta meg, bűnt követett el Nietzsche ellen, éppen úgy, ahogy manapság ellene is bűnt követnek el. George szellemileg nem volt elég erős, erkölcsileg pedig nem eléggé egyszerű ahhoz, hogy e ponton alávesse magát a magasabb rendűnek, elismerve azt, hogy az új világ – melynek akár puszta megélésére is tragikus természete folytán több szempontból képtelen – már megteremtetett, és hogy immár nem valamiféle eredendő teremtés (Urschöpfung), hanem a legfőbb szolgálat lett az osztályrésze.”[9] E sorok kritikai tartalmát egyfelől Pannwitz ekkorra már kikristályosodott filozófiai pozíciójával, másfelől talán személyes viszonyával magyarázhatjuk, mely a rivális költőhöz fűzte. Kétségtelen, hogy Rudolf Pannwitz költőként sohasem volt oly híres, mint Stefan George: a mai napig alig akad olyan kutató, aki különösképpen méltatná költészetét (vagy netán epikai költeményeit),[10] míg Stefan George mint a 20. század német költészetének egyik legnagyobb alakja vált ismertté (a magyarok közül is sokan méltatták, többek között Lukács György, Szabó Lőrinc vagy Hamvas Béla). Pannwitz különféle írásaiból, leveleiből tudjuk, hogy saját műveinek sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonított, mint általában a kritika, noha életében ismertebb volt, mint manapság; műveinek egy része még életében megjelent, ám azóta egy-egy Pannwitz-kiadás kifejezetten ritkaságszámba megy. Erre a mellőzésre Pannwitz aligha számított, minthogy életében is mindent elkövetett annak érdekében, hogy művei ismertek legyenek; gondosan ügyelt például arra, hogy frissen megjelent művei eljussanak híres vagy jelentős kortársaihoz, olyanokhoz, mint például Hugo von Hofmannsthal, Thomas Mann vagy éppen Kerényi Károly.

(Rudolf Pannwitz és a George-kör. In: Pro Philosophia Évkönyv, Veszprém 2009, 123-124.o.) 

A tanulmány letölthető itt: Geokör.pdf

 

 Schmitt felfogásában a religio fogalma tartalmilag és lényegileg más, mint egy intézményes vallás dogmarendszere: a szellem vallása, mely leleplezi az emberi szellem és a világtörténelem titkait. A szellem (Geist) Schmitt filozófiájának egyik centrális fogalma, mely körül úgyszólván több más fogalom forog. Többféle összefüggésben is tárgyalja, többféleképpen is definiálja. Leszögezi többek között, hogy a szellem „nem valami kísértet, mely egy világban bolyong”, hanem éppenséggel „a mindenség önmagában való megértése, összfoglalata” (A szellem fejlődéstörvénye, 39. o.). A szellem egy másik definíciójából mint „az érzéki lények ősegysége” az is következik, hogy a szellem és a világ nem két különböző, egymással szembenálló entitás, valamiféle res bina, hanem éppenséggel áthatja egymást, szoros kölcsönhatásban áll egymással. A világ nem létezik a szellemtől függetlenül, hiszen maga is lényegénél és eredeténél fogva szellemi természetű, a szellem pedig nem pusztán üres, illuzórikus formákat hoz létre, amelyek úgyszólván a világ fölött kísértetként lebegnek, hanem képes a világ benső törvényeit felfogni, melyek egyszersmind a saját törvényei is. A teremtő fantázia sem a tudat üres, haszontalan játéka, hanem a szellem megnyilvánulási formája, mely képesnek bizonyult kiemelni az embert az állatvilágból. A szellem felismerései tudati szinten az állatvilág fölé emelik az embert, aki egyszersmind tudatában van minden lény ősegységének is. E felismerés végső soron ekvivalens az erkölcsi tudattal, melynek attribútuma a szeretet: „A szeretet élete pedig szintén nem valami pusztán semmis, illuzórikus árnyéka az agynak, hanem maga a legmagasabb, a mindenséget betöltő élet.” (uo.)

(Gnózis és kultúra viszonya Schmitt Jenő Henrik gondolatvilágában. In: Garaczi Imre / Szilágyi István [szerk.]: A kultúra, a tudomány és a nemzet helyzete a Kárpát-medencében. Veszprém: Humán Tudományokért Alapítvány 2010, 458-459. o.)

 

 

Acsay Ferenc, a bencés rétor. In: Garaczi Imre (szerk.): Érték és sors. Nemzetpolitika – kulturális örökség – identitás. (Magyarságtudományi kutatások II.) Veszprém: Humán Tudományokért Alapítvány 2012, 117-126. o. A tanulmány PDF formátumban: ACSAY

 

 

 


[1] Lásd rövid ismertetésemet a szerzőről: Rudolf Pannwitz és a komplex perspektivizmus. In: Pro Philosophia, Veszprém, 1998/13-14, 153–158. o.
[2] Ami megjelent: pl. Albert Verwey, Hugo von Hofmannsthal és – legújabban – Gerhart Hauptmann költőtársaival folytatott levelezése.
[3] Vö. pl. Wolfgang Welsch: Unsere postmoderne Moderne. 4. Aufl. Berlin: Akademie Verlag, 1993, 13. o.
[4] Lásd például Theo Meyer: Nietzsche und die Kunst. Tübingen/Basel: Francke, 1993, 308. o.
[5] Pannwitz Nietzsche-recepciójához lásd még német nyelvű tanulmányomat: Der Kampf gegen den europäischen Nihilismus. Der Nietzsche-Verehrer Rudolf Pannwitz. In: Pro Philosophia 1999/17-18, 121-136. o.
[6] Néhány tanulmányommal mindamellett talán sikerült rávilágítanom Rudolf Pannwitz, a német költő és (kultúr)filozófus jelentőségére: Rudolf Pannwitz és a komplex perspektivizmus. In: Pro Philosophia, Veszprém, 1998/13-14, 153–158. o.; Der Kampf gegen den europäischen Nihilismus. Der Nietzsche-Verehrer Rudolf Pannwitz. In: Pro Philosophia, Veszprém, 1999/17-18, 121–136. o.; Rinascimentum europaeum – Rudolf Pannwitz Európa-víziója. In: Garaczi Imre (szerk.): Mi a Nyugat? Atlantizmus és integráció. Veszprém: Humán Tudományokért Alapítvány, 2007. 220–227. o.; Nietzsche-Variationen in Rudolf Pannwitz’ ‚Zarathustras andere Versuchung’. In: Estudios Filológicos Alemanes 13. Sevilla, 2007, 421–429. o.
[7] Rudolf Pannwitz: Deutschland. Die Stammgötter. In: Castrum Peregrini, Amsterdam, 1951, 2. évf. 4. sz., 36–37. o.
[8] Steven E. Ashheim: The Nietzsche Legacy in Germany 18901990. Berkeley-Los Angeles, 1992, 21. o.
[9] Rudolf Pannwitz: Maßstäbe und Beispiele lyrischer Synthese. Stefan Georges Stern des Bundes. In: Das junge Deutschland 2 (1919), 240. o.
[10] A mindmáig egyedülálló átfogó, méltató monográfia e tárgyban: Hans Wolffheim: Rudolf Pannwitz: Einleitung in sein dichterisches Werk. Mainz, 1961 c. könyve.