All premium Magento themes at magentothemesworld.com!

Könyvrészletek

 

Disjecti membra

Az akarat a szellem gyűjtőlencséje. A gondolatok sugarait gyűjti össze, tömöríti, irányítja egy meghatározott célra. Fokozott koncentráció esetén lézer erősségű szellemi nyaláb jöhet létre, mely erőteljes megvilágításba helyezi a vizsgált dolgot, egy óvatlan pillanatban akár szét is égetve azt. Az akarat és a szellem valójában egymásra van utalva, ha egyikük magára marad, akkor tévelygés lesz az ember sorsa. 

A Föld: globális katasztrófa. Míg az elmúlt civilizációk, Mezopotámiában, Amerikában csupán helyi katasztrófákat okoztak, kipusztítva saját életterüket, de nem az egész emberiségét, addig a mostani pusztítás a Föld egészét fenyegeti. Az ember önpusztítása korlátlan. Nem kell itt megvárni, hogy kialudjon a Nap, a koporsószegeket előbb is el lehet kezdeni gyártani eme globális Atlantiszon. Bár az ember tudja, mi a jó, a bűnnek mindig nagyobb nyoma maradt a világon. Aki azonban megváltotta magát a bűntől, annak a Föld pusztulása után is biztos jövője van. 

Az ember: kísérlet, melynek kimenetele bizonytalan. 

Felejtés. A felejtés mechanizmusát korunk embere a tökélyig fejlesztette. Immár sikerül elfelejtenie mindent, ami a kötelessége és felelőssége, amire kérték és amit megígért, a tegnapját és holnapját, születését és halálát, Istent és embert, örömöt és bánatot, boldogságot és szeretetet, reményt és kétségbeesést, álmot és valóságot. Energiája immár csupán a hétköznapi azonnalra össz­pontosul. Istennek így egy nagyon éles bonckést kell feneget­nie, ha le akarja kaparni a felejtés hályogát az ember szeméről.  

A „boldogság” korunkban már csak a szappanoperákban és slágerekben vagy a közhelyszerű jókívánságokban van jelen, a meghatottságnak afféle pityergős állapotát jelölve. Úgy tartják, mindenki a boldogságot keresi (miszerint mindenki hedonista), csak nem tudja miképpen. A boldogság állapotának leírására a pszichológia a maga fogalom-arzenálját igyekszik bevezetni, a vallásos ember valami ájtatosságot érez benne, a hazárdjátékos a szerencséjével (Glück) azonosítja. A boldogság szó is üres frázis marad azonban, ha nem telik meg lelki-szellemi tartalommal.
   Nem üres szó azonban az alkotó ember, a szerető ember boldogsága, mely egyszerre öröm és szenvedés, s az életet a maga totalitásában igenli minden pillanatban. Nem szükségképpen a jövő, a feltámadás boldogsága ez, hanem az itt és most, az örök jelen boldogsága. 

Törődés. Az egymásra figyelés, egymással törődés hovatovább a múlté. Hiszen a másokra való „figyelés” legtöbbször abban merül ki, hogy amikor valaki tüsszent, azt mondjuk: „egészségére!”, miközben valójában csöppet sem érdekel bennünket mások egészsége, miként élete, halála sem. Az ember-ember közti kötődések alapjaikban rendültek meg. Az individualizmus a virágkorát éli, ezt csak az apátia múlja felül. Az egyetemes száguldást nem létező célja teszi abszurddá. A modern ember mintha stopperórával igyekezne Isten színe elé, miközben rekordokkal táplálja tulajdon gőgjét.  

Irigység. Azon főbűnök egyike, amelyek virágkorukat élik. Galandféreg módjára telepszik be az ember emésztő rendszerébe, alattomosan mardosva beleit, gyomrát, oldalát, a zsigeri fájdalom torz fintorait varázsolva az arcra. Az epés haraggal karöltve pusztító ereje a pestisével vetekszik. Fertőzőképességét az ember fel sem mérte igazán, számadatok nincsenek róla, így hivatalosan persze nem is létezik. Az irigység társadalmában eközben készen állnak a sommás ítéletek féregváladékai. A közvélemény nem késlekedik a politikus, a pap, az orvos, a tanár definíciójával, miközben a kirívó esetek előkelő helyet foglalnak el az irigység asztalán. Így válik a társadalom önnön bomlasztójává.  

Birtoklás. Ne is ámítsuk magunkat: az ember szeret, mi több, imád birtokolni. A birtoklás a legnagyobb öröme, megnyugvása, boldogsága. Szólhat itt a legékesebb prédikáció a legnemesebb és legfenségesebb dolgokról: az ember, ha végig is bírta hallgatni, siet magához venni valamit, amiről csillogó szemmel kijelentheti: ez az enyém! Birtokába épp úgy kapaszkodik, mint a csecsemő a játékszeréhez. A birtoklás vágyának nincs határa, az ember birtokolni akarja a Földet, a csillagos eget, a világmindenséget, s a birtoklás mámorától hajtva legszívesebben Istennek is a szeme közé nevetne: na ugye, nem megmondtam, hogy a világ az enyém, és nem a Tiéd?! 

Hír. A ma embere a hírek csillapíthatatlan étvágyú fogyasztója. Elő­szeretettel borzong meg egy háború, földrengés, áradás láttán, a televízió pedig gondoskodik a borzalmak változatosságáról. Olykor persze egy silány thriller is megteszi, ez a borzongás sem marad el a felkoncolt kortársak látványa mögött. Fiziológiailag nincs is különbség e két borzongás között: mindkettő szőrmentén, a felületen történik, mélyebb okát ne keressük. A mélyebb érzelmek itt ugyanis gyanúsak, érthetetlenek, ósdi csökevényszerűségek. A vastag bőr jól ellenáll az erőteljesebb rezdüléseknek. Byronok pedig, akik érzelmi indíttatásból képesek meghalni Görögországért, már ugyebár nincsenek. Világfájdalom helyett világcinizmus: ez hát a lélek „fejlődése”. 
 

A tudomány előrehaladtával úgy tűnt, hogy az ember (a polgár, ugyebár) megszabadult számos időt rabló tevékenységtől, ideje, olybá tűnt, „szabad” lett, így értelmes dolgokra fordíthatta azt. Ám vajon kinek való e szabadság? Hiszen ezerszer bebizonyo­sodott már, hogy az ember nem tud mit kezdeni a szabadsá­gával, minduntalan visszaél vele. A technika, miután felszabadítani látszott az időt, elfoglalta azt. Az embernek ma már számítógép elé kell ülnie, ha kommunikálni akar. A technika – nos igen, valóban „lebilincselő” lett. S ha sikerült a tudomány dicső eredményeivel meghosszabbítani az átlag­életkort, úgy hát annál több idő jut a technikának, hogy elrabolja azt.  

Ha a világ történéseit egymás mellé illesztjük, a látvány igencsak szánalmas és kevés reményre jogosít fel. Mennyi bűn, gyarlóság, tévedés, hiba, erőszak, konfliktus, megoldatlan probléma, hiábavaló semmittevés és céltalan cselekvés, félreértés, zűrzavar, olcsó ripacskodás, hiú hivalkodás, sikertelen próbálkozás, gátlástalan szenny­gyarapítás, mennyi gyalázat és nyomorúság, mennyi szánal­mas balgaság és ártalmas hanyagság, mennyi ravasz galádság és csalárd barátság, mennyi elkésett könny és csonttá fagyott nevetés! Az évszázadok multával a hitnek egyre elkeseredettebb harcot kell vívnia önmagáért és a világért. Aztán, ha egyszer majd takarodót fújnak, a legkitartóbbak megkönnyebbülten sóhajtanak fel, miközben a gonoszság sem marad öröm nélkül: hisz lám, végre elpusztult a Föld.

Megjelent: Disjecti Membra Fragmentális kísérlet az áttekinthetetlen áttekintésére. Veszprém: Humán Tudományokért Alapítvány, 2003. -  Az egész könyvet lásd a Digitális könyveim menüpontban.  

 

Aperszük

Újév. Nem tudhatja az ember, hogy hány újév vagy óév adatik meg neki az életében, de tudja azt, hogy, amikor január elsejét üt az óra, egy újabb év napjait kezdheti számolni. Ha minden jól megy, akkor sikerül háromszázhatvanöt napig eljutnia, bár nem világos, hogy ebből hányat is él meg igazán, hogy mely napokon lesz beteg ő maga vagy egy szeretett személy, nem tudni, mennyi szerencse és szerencsétlenség, nyugalom és stressz, öröm és bánat vár rá. Mégis, újévkor illik ünnepelni és boldog újévet kívánni, anélkül, hogy bárki is tudná, mi is a boldogság. Éjfélkor tombolni kezd a nép mindenfelé, ahol lehetőségei megengedik – egy gazdag főváros utcáin nyilván fokozottabb mértékben, mint egy AIDS-fertőzöttekkel teli afrikai kórházban. Újévkor az ember önmagát ünnepli önfeledten, és engedi kitörni magából mindazt, ami az év során még beleszorult, eközben a legkevésbé a szenvedőkre és a Föld megannyi nyomorúságára gondolva. A „kenyeret és cirkuszt” jól bevált fogása továbbra is rendületlenül érvényesül, ehhez adódik a pezsgő mámora és korunk fura vitalizmusa: így lehet elterelni a nép figyelmét a bajokról, s ünnepelni az újévet, miközben az egyén számára egyre kevesebb van hátra belőlük. Sziporka és ropogás kábítja a halandót, a szemet vakító, fület süketítő cirkusz modern, technicizált fajtája, mely annál harsányabb, minél kevésbé értjük, mire is való az egész hűhó. A „boldog” újévet követően pedig gyorsan beköszöntenek a hétköznapok a maguk egyhan­gúságával és a bűnök sokaságával, egy bizonytalan jövő felé sodorva az embert, ki nem is tudja már, mi végtére van a világon.  

Karácsony. Ezen a napon, mely szent is lehetne az ember számára, ha ő maga nem vált volna szentségtelenné, meglátszik, hogy miként is viszonyulunk a kereszténység mondandójához. Ahogy már Kierkegaard is észlelte: „A kereszténységen most már mindenki az ellenkezőjét érti annak, amit az Újtestamentum rajta ért.” A bevásárlás sürgölődése, az ajándékozás verse­nye, a családi rituálék felszínessége a lényeget takarja el: az embernek magába fordulását, a meghittség áldását, a valódi szeretet aktusát. A kará­csonyban keresztény elemek elegyednek a pogánnyal. De éppen ezért ez az ünnep jól alkalmazkodik korunkhoz, mely legalább annyira pogány, mint keresztény. A valódi szeretet ünnepe eközben az év minden napján megtartható lenne, ha az ember nem engedne az örvénynek, s venné magának az áldozat és a megnyíló szív bátorságát.  

Derűre ború. Sokféle napot ér meg az ember a Nap alatt. Van, amikor úgy érzi, a Nap csak őérte süt, s van, amikor úgy, mintha örökre eltűnt volna a köd vagy a felhők mögött. Isten vegyesen osztja ki a derű és a ború sorskártyáit, melyek kiszámíthatatlanul követik egymást. Ha egy szép napon verőfényben tündököl minden, és az ember elégedetten sütkérezik a végtelennek tetsző fényárban, úgy lehet, hogy hamarosan fordul a kocka, és felhő tolul a homlok elé. Amikor túlpezsdülne a remény és az öröm, betegség vagy halál köszönt be, ha nem mindjárt bennünket, akkor szeretteinket sújtva. Ekkor a komor kérdések cápákként bukkannak elő a tudat tengeréből, s e rettenetben elkezdhet meditálni az ember a szenvedés és az élet értelmén. Van, amikor a megrázkódtatás túl nagy ahhoz, hogy bármely gondolat megfoganjon. Ilyenkor a döbbenet és a vigasztalatlan fájdalom az úr. Van azonban, amikor egy rég nem látott rokon halálhírét hozza a postás, s ekkor az ember azt kérdezi: vajon mit szalasztottam el? Élt ő is valahol a messze távolban, és éltem én is itt magamban, s alig váltottunk szót egész életünkben, bár tudtuk egymásról, ha homályosan is, hogy létezünk. Bár látszólag ismertük, valójában nem ismertük meg egymást, és nem tekintet­tünk egymás lelkének mélyébe, nem vállaltunk sorsközösséget egymással – bár vérrokonok voltunk. Elrohantunk egymástól, azt gondolván, hogy a távolba futással a rokoni köteléket is lerázhatjuk. És most már nincs visszaút. Elmélyülhetett volna egy kapcsolat, de csak a felszín maradt belőle. Még temetésre menni sincs idő. Ha az életre nem volt idő, hát a halálra sincs. Ám ha be is fogjuk a fülünket, hogy ne halljuk lelkiismeretünket, mégsem mene­külhetünk el a kérdés elől, hogy vajon a halottak megbocsátanak-e nekünk.

Unió. Ami Kelet-Közép-Európában hajdan csak álom volt, szép lassan valóság lett. A valóságról pedig ezúttal is, mint mindig, kiderült, hogy silányabb, mint az álom. Az álmot még lehet szövögetni, színezni, dédel­getni, de amikor valóság lesz belőle, fényei tompulnak, színei elfakulnak – gyatra prózává lesz. A térség népei megélték a cseberből vederbe csobbanás kalandját, s most ázott verébként szökellnek ide-oda, szárnyaszegetten kérdezvén: és most merre? Amíg a nagy csobbanás volt a cél, legalább lehetett tudni, hogy mi célból tűr, szenved az ember – de vajon mily álomban lehet hinni még? A politika természeténél fogva mindig ígér valamit, amin csámcsogni lehet, mindig kitűz egy célképet, mely délibábként húzódik a láthatáron. Mindig vannak politikusok, akik tüsszentésére összefut a világ, összesereglődve a hamis próféták körül. A politikai trágyadombon újból és újból ígéretek bűzölögnek, s mindig van, ki tele tüdővel belélegzi a kábító szagot. Tűrni kell és szíjat szorítani, de csak egy ideig – ah, ki tudja, meddig még? –, mert aztán egy szép napon eljön a Kánaán, amikor mindenki fékeveszettül tömheti magába a boldogságot. Csak még ezt az évet kell kibírni, ezt a tízet, százat, ezret – de mit számít mindez? Bízni kell a jövőben s abban, hogy nem lesz sem hiány, sem túltermelés.
    Van azonban, kinek már most eljött az ígéret földje, medence és szauna formájában, s akár körbe is repülheti a világot, elvégre megérdemli a szerény jólétét, akár a koldus az alamizsnáját. Mindig van, ki megérdemli, hogy nagyobb adagot harapjon ki a világból, büszkén tűrve azt, hogy embertársa, nem is oly messze tőle, szenvedjen és nyomorogjon. Úgy tűnik, mégsem mindenkié e kék bolygó, hanem leginkább azoké, akik nagyobb darabot „érdemeltek ki” belőle maguknak.
 

Légvár. Roskadozik az ember a tervek málhája alatt. Szeretné megvalósítani mindannyit, hiszen különben hogyan számolhatna el önmagával, és mit írhatna bele végül saját halottas könyvébe? Az ember álom-várakat épít, mielőtt átköltözne a túlvilág fellegvárába. S amint elkészült a délceg építmény, büszkén veszi szemügyre, nyugtázza felebarátai irigy pillantását, s már hozzá is lát a következőhöz, mert úgy érzi, az idő konokul sürgeti. Van, ki kalapáccsal, tollal vagy ecsettel a kezében hal meg, s van, kin úrrá lesz végül a fáradtság, miközben egy féregszerű kérdés kezd motoszkálni benne: vajon megérte-e annyira igyekezni, vajon megérte-e szívveréseimből várakat építeni? Egy nyomott pillanatban aztán felsejlik a kétely, miszerint a várak, melyek egész életén át a szemünk előtt lebegtek, talán csak légvárak voltak, melyek álnok játékot űztek építőjükkel. Úgy tűnhet ekkor, mintha maga az élet foszlott volna szét. Ami egykor az építész hősiességének tűnt, immár csupán mint légvári vitézség lepleződik le. Pedig mennyi nyüzsgés és szorgalom, mennyi remény és áldozat kellett hozzá! Ám most – a hiába­valóság rémképe lebeg a láthatáron, mely immár oly közel van, hogy még búcsúzni sincs idő. A szív pedig, a magára hagyott szív végül elmondja utolsó panaszát.


Darts. Legalábbis John Locke óta tudjuk, hogy több dolog van a világon, mint szó. A nyelv, a rá jellemző önkényességgel viszonyul a dolgokhoz: többé-kevésbé próbálja eltalálni a jelentésüket, egyféleképpen fejezve ki azonos-, különböző módon fejezve ki eltérő dolgokat. A nyelv pontatlan műszer. Évezredek óta igyekszik az ember finomítani azt, több-kevesebb sikerrel, a nyelv azonban így sem tud igazán lépést tartani a dolgok és jelen­ségek sokaságával, űzve tovább szeszélyes játékát. A szavak használata hasonlatos ama darts játékra (vagy sportra), melynek során a céltábla közepét kell eltalálni. Csak a gyakorlott kéz célozhat pontosan, de még ő is eltéveszti olykor, ha nem kellő higgadtsággal dobja el a tollas nyilacskát. A nyelvhasz­nálók egyfajta darts játékosok, kik között sok a pontatlan és óvatlan, és akik türelmetlenül dobálják körbe a célt, nem sok figyelmet, gyakorlást szánva arra, hogy középen találják el azt. Szavak repülnek mindenfelé, sokszor távol a dolgoktól, miközben mindenki fenntartja magának a jogot arra, hogy úgy dobálózzon a szavakkal, ahogy csak akar. Pedig itt is a gyakorlás teszi a mestert; a nyelvtanulás (értsd: az anyanyelv tanulása) nem fejeződik be az iskolában, hanem egy végeláthatatlan folyamat, mely egyénenként eltérő ered­ménnyel zárul – legkésőbb ama meghatá­rozatlan „dolog” napján, melyet halálnak neveznek. Ráadásul a dolgok érzékelése is sokféle, így még a tudományos precizitás igénye sem állíthatja, hogy megtalálta a tökéletes nyel­vet, ama sok fogalom pedig, mely tudo­mányos berkekben egymással versengve kering, csak a bizonytalanságot fokozza. A költő vagy a filozófus a maga nyelvét keresi, nem ritka esetben saját nyelvet teremtve magának. Nincs két egyforma játszma, mindenki a saját (balsorsa?) nyilait lövi, hol eltalálva a célt, hol messze elhajítva fölötte. Ráadásul nem is tudni hány cél van, csak azt, hogy a szavaktól függetlenül is léteznek. A nyelv a szellem játéka, mely akkor is élvezetet kínál, ha semmi köze a dolgokhoz oly módon, ahogy azok „valójában” vannak. E játék azonban nagyon is emberi, bamba krokodilok lennénk csak nélküle.

Moneta. Valójában szomorú látvány, amikor egy kultúra már nem Monetá­ról, a latin Mnémoszünéről, a múzsák anyjáról, a létre-való-emlékezés szel­lemé­ről szól, hanem csupán a profán monetáról, a vert és áldott pénzről, a monetáris helyzetről, monetáris politikáról és hasonlókról. A monetarizmus nem kevésbé, mint a pragmatizmus, az utilitarizmus és a konzumizmus, e kor könyörtelen ura. Ezen uralkodók láttán utólag még Néró kora sem tűnik túl szörnyűnek. A monetáris világ pókhálójában eközben szinte öröm arra gondolni, hogy minden kultúra lehanyatlik egyszer. Persze, meglehet, ez is csak hiú remény, amolyan utópia, melyet egy vágy szül, amire mindig könnyen rácáfol a világ folyása. Az utópiák a világ hitvány, szánalmas voltá­nak felismeréséből születnek, és valójában mindig aktuálisak, mert sohasem megvalósíthatók. Morus Tamás utópiája akár ma is íródhatott volna. A remény elvét azonban sohasem szabad feladnunk, mert a remény nagyon is emberi. Egyszer talán mégis csak lerázza az ember a pénz igáját, egyszer talán majd nem a pénz mozgatja a világot, hanem a jó szív és az emberség. S ha a pénz mint fizetőeszköz nem is szűnik meg: talán akkor majd adni, és nem birtokolni lesz a dicsőség, és nem a pénzben fürdőket irigylik majd, hanem azt, aki le tud mondani róla mások javára. A szellemnek meg kel küz­denie Mammonnal, hogy e szörnyeteg ne tegye rá mancsát végelegesen e világra. Az ember nem engedheti meg, hogy Mammon uralja a gondolatait és befolyásolja törekvéseit, elképzeléseit, tetteit. Valóban nem lehet két urat szolgálni.[1] Fegyverünk a hit, spiritualitás, megvetés, s ha kell, nevessünk Mammon szeme közé, hogy globális szám-agya is beleremegjen. S ha a világ nem is lesz soha megvalósult utópia, úgy mi magunkban, lelkünkben, mégis­csak megvalósíthatjuk azt.

Vázlat a világméretű hazugság feltérképezésére:
A hatalom mindenkori összeesküvése
A hazugság állandósulása
A soha le nem vetett álca
A világlevegő áporodottsága
A szűnni nem akaró próbatétel,
A remény újból és újból távolodó hangja
A végeláthatatlan zuhanás a szellem lejtőjén
A szégyentelenség mint világméretű uralom
A be nem váltható ígéretek végeláthatatlan lánca
A képmutatás társadalmi szerződése
A bölcsességet folyton túlrikoltó hübrisz
A pihenést nem engedő küzdelem
A cinizmus mindenütt jelenvalósága
Az eszeveszett hajsza a sötét alagútban –
S mindezzel szemben: a lelkiismeret mint egyedüli iránytű.

Amszterdam. E gondolák nélküli, Észak-nyugati Velence csábos ereje architektúrája és topográfiája egyedülállóságában rejlik. Rotterdam felhőkar­co­lóitól és roppant hídjaitól eltérően itt a hagyományos holland, piros tégladíszítésű építési forma az ívelő csator­nákkal és az ezernyi apró híddal egyetemben talán egy örökké­valóságig meg­ha­tározza a város arculatát. Itt még a Centraal Station vagy egy palotába (k)öltözött pláza is építészeti re­mek­­műnek számít, s a gótika is itt hagyta név­jegyét az Oude- és a Nieuwe Kerk falain. A Dam-tér galambjai kecsesen üdvözlik velencei társaikat, noha a királyi palota, mely méltósággal figyeli röptüket, nem vetekedhet a Dodzse-palota varázsával. Amszterdam festő-hírességei azonban talán felvehetik a versenyt a velenceiekkel. A rajnai Rembrandt ugyan Leidenben született, ám Amszterdamban töltötte fénykorát és nyomorú­ságos öregkorát is; a Rijksmuseumba özönlő turisták mintha Rembrandt kortársainak bűneit vezekelnék le a hosszú sorban állással és a képei előtt való tolongással. De még a claire obscure e zseniénél is kevesebb megbecsülésben részesült Van Gogh, akiről a kortárs amszterdamiak nagyrésze még csak nem is hallott – ez azonban nem akadá­lyoz­ta meg az utó­kort abban, hogy egy másik múzeumot nevezzen el róla, és életművének zömét kiállítsa benne.

Velence. Valóban egyedülálló, még egy Velencét nem lehetne gyártani (Las Vegas giccses próbálkozása dacára sem). Itt valóban megállt a történelem, csak a turista-áradat emlékeztet a jelenre. A turizmus ma már itt is tömeg-turizmus, a vízibuszok roskadásig telnek álmélkodókkal, a múzeumok előtt folyamatosan hosszú sorok kígyóznak. Mert a múlt gazdagsága ma is ámulatba ejt, a múlt feltáruló képáradata vonzóbb, mint bármely modern felhőkarcoló. Akkoriban, Velence fénykorában az építészet valóban művészet volt, az egész város, a modern ipari ballasztot leszámítva, egyetlen hatalmas műalkotás. Egyszerre elragadó és szívszorító. Csodálatos az az érzés, hogy jobbára ma is az látszik Velencéből, amit Goethe vagy Nietzsche látott be­őle. Ugyanak­kor a dekadencia ama Tho­mas Mann által megfestett hangu­la­tából is minduntalan érezni vala­mit: az épületeket mintha lassan de biztosan elnyel­né az enyészet, a há­zak mintha csak azt várnák, hogy beleesse­nek vala­mely canalettóba és örökre megpi­hen­jenek vízi temetőjükben. Mégis, Velence igyekszik megő­rizni puccos kül­színét, csábító va­rá­zsát. Igen, a gazdagság ezen eleven reminiszcen­ciája valóban varázslatos, mert a szemlélődő nem gondol arra, hogy e sok kincs mennyi háború és rablás, kalmárszellem és dicsőségvágy szülötte. Velencét nem lehet morális szemmel nézni, mert akkor a gőg, nagyravágyás és zsarnokság képei tekin­tenek vissza. A Palazzo Ducale mélyének tömlöcei az emberi kegyet­lenség megfellebbez­hetetlen tanú­ságtételei, magának a palotának a termei ugyanakkor a korabeli festészet káprázatos galériái – a képek legnagyobb része falfestmény, nem lehet őket körbehordozni a világon, hogy a New Yorki posztmodern polgár is bármikor láthassa Tintoretto vagy Veronese e remekműveit, miközben ki sem mozdul a felhőkarcolók közül. Velencébe el kell zarándokolni, hogy a fények, színek és árnyak, a különös illatok és hangok eme páratlan világának átadhassa magát az ember. Nem azért, hogy megtérjen, mert Velencét nem is annyira a keresztény, mint inkább a kalmár-szellem szülte: hanem azért, hogy láthassa a történelem és a szépség e ritka, pompázatos nászát.

Sevilla. A langyos andalúz szellő dacol a téllel, a kék ég pedig mintha örök hűséget esküdött volna a pálma- és narancsfáknak. Szűz Mária őrködik a nyugodt, derűs lelkek fölött. A robusztus Alcázar oly módon őrzi a keresz­tény reconquista emlékeit, hogy az iszlám jegyeket sem törölte el, hanem magába olvasztotta azokat. A Giralda mintha még ma is azt várná, hogy visszatér a müez­zin és imára szólít. Da­cos tekin­te­tét a ka­ted­rális masszív nyu­galma ellensú­lyoz­za. A protestan­tizmus egyszerűsége ide nem ért el: pom­­pázatos oltárok, szob­rok, ereklyék gyö­nyör­­ködte­tik az ide­látogatót. A kato­li­ciz­­musnak azon­ban nem csupán a Ca­tedral, hanem a Basilica de Maca­re­na és számos iglesia is hódol. A Torre del Oro azonban már magányosan hir­de­ti a Gua­dalqui­vír partján az egy­kori iszlám dicsőséget.
Ám nemcsak a távoli múlt vonzza a tekinteteket: a katedrálistól lovas kocsi­val is el lehet jutni – a Maria Luisa park mentén – a Plaza de Espańa fél­körívű palotájához, melyet kékesen fénylő hidakkal átívelt vízárok mos körül: alig hinni, hogy e barokkosnak tűnő építmény már a XX. század alko­tása. Sevilla dél-amerikai kötődését jelzi e század több épülete és tere is, leg­főbb­képpen a Plaza de América. Feltűnő, hogy a fehér galambok hada is inkább e teret választotta, mint a világkiállítás modern környékét, mely nem igen képes vetekedni a múlt pompájával.
A város leghíresebb szülöttét is a távolibb múltban, a XVII. században találjuk: Murillo háza egy jellemzően szűk sikátor sarkán tárul elénk, míg szobra a Museo de Bellas Artes előtt téren délcegen magasodik. Többnyire vallásos tárgyú képei a város akkori szellemiségét tükrözik; Sevilla ma már legalább annyira világi, mint Európa bármely városa. Bájai azonban még a mediterrán világon belül is egyedülállóvá teszik. Boldog, ki részesülhet belőle.

Az egész könyvet lásd a Digitális könyveim menüpontban.  

 


[1] „Senki sem szolgálhat két úrnak, mert vagy az egyiket gyűlöli, és a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik, és a másikat megveti: nem szolgálhattok Istennek és a mam­monnak.” (Mt. 6.24)