All premium Magento themes at magentothemesworld.com!

Esszék

 

A homályról és a világosságról 

 A kezdethez visszatérés: a béke.
A béke: az élet visszatérte.
Az élet visszatérte: állandóság.
Az állandóság tudása: világosság.
Az állandóság nem tudása: vakság, zűrzavar. (Lao Ce)
[1]
 

Fátyol borítja az ember tudatát és emlékezetét egyaránt. Mert nemcsak porból jöttünk, hanem homályból is, s míg e porhüvelyben lakozunk, a homálytól is nehéz szabadulnunk. Homályosan lát a gyerek, s amikor már világosodni kezdene az ember tudata, már be is köszönt az öregség, nehogy túl sok jusson a világosságból. Nyilván a homályt is úgy osztotta el az Úr, mint minden egyebet: kinek több jutott belőle, kinek kevesebb. A homályban azonban különleges titok rejlik: ha túl sok van belőle, nem látszik. Ahhoz, hogy a homály láthatóvá váljék, valójában világosság szükséges, legalábbis gyér világosság. A világosság pedig, tudjuk meg a Bibliából, az Úrtól származik, akinek kívánsága parancs volt önmaga számára, s így lőn világosság a földön, melyet a sötétség nem kerített hatalmába. Aztán, alig néhány évmilliárd után, lőn ember is, de az ő tudatában már nem lőn annyi világosság. Lőn ehelyett homály az emberi tudatban, s az embernek önmagáról vallott jó véleménye ellenére e homály mai napig velünk van. Meglehet, a tudomány és a technika sokat fejlődött (bár a nyugati orvostudomány csak most kezdi felfedezni a gyógyítás több évezredes kínai tudását), de az emberi homályt ez, úgy tűnik, nem túlságosan zavarja. Így aztán a legtöbben épp annyi homállyal távoznak erről az árnyékvilágról, mint évezredekkel ezelőtti elődeik.
Voltaire, a felvilágosodás, tehát az értelem világosságának korában írta az Enciklopédiába:
„Nem tudom, hogyan formálódtam ki és hogyan születtem. Tökéletes tudatlanságban éltem életem egy negyedén át mindannak az okát illetően, amit láttam, hallottam és éreztem, papagáj voltam, aki utána mondta, amit más papagájoktól hallott… S mikor el akartam indulni ezen a végtelen úton, nem találtam sehol egyetlen ösvényt sem, nem láttam világosan egyetlen célt sem, s az örökkévalóság szemlélése felé tett ugrásomból visszazuhantam tudat­lanságom feneketlen mélységébe.”[2] Homály, sötétség, tudatlanság lakozik az emberben míg e földön él, s többnyire ezt viszi koporsójába is. Vannak, kik rettegnek a koporsó sötétségétől; de vannak, Istennek hála, olyanok is, akik a világosságban bíznak, s már életükben is azt keresik. A világosság, melyről a Biblia oly sokszor és oly megrendítően szól, nem pusztán az emberi ész vagy logika, hanem éppenséggel a logosz, az Ige világossága. Jób könyvében olvassuk, hogy az Úr „mély, sötét titkokat leplez le, napvilágra hozza a homályos dolgokat” (Jób. 12.22), miképpen azt is, hogy „ha valamit elhatározol, meglesz, világosság ragyogja be utadat.” (Jób. 22.28) Világosság ragyogja be a becsületes embert (Zsolt. 112.4) és az igazak ösvényét is (Péld. 4.18). A világosság maga az eredendő tanítás, az élet útja pedig figyelmeztető intés (Péld. 6.23). A világosság e tanítását hordozza Szent János és maga Krisztus is. A világosság ily módon eljött az emberek közé, kiknek vigyázniuk kell arra, hogy ne legyen homállyá, sötétséggé. Az ember azonban inkább az utóbbira hajlik. „Mert aki rosszat cselekszik, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, hogy le ne lepleződjenek a cselekedetei.” (Jn. 3.20) A bűnösök útja tévelygés a homályban (Péld. 4.19), míg annak, ki kenyeret ad az éhezőknek, felragyog a világossága és homályát déli napfény ragyogja be (Ézs. 58.10). Nem túlzunk, ha azt állítjuk, hogy a földet és a nemzeteket ma is éppúgy sűrű homály fedi, mint Ézsaiás próféta idejében; de a világosság reménysége is tovább és örökkön él, mert „fölötted ott ragyog az Úr, dicsősége meglátszik rajtad.” (Ézs. 60.2) Ezen örökkévaló, benső világosság nem kötődik csupán egy korhoz, például a „fény évszázadához” (melyet már saját gyerekei, Hamann vagy a romantikusok is, kellő kritikával illettek). E benső világosság a hit által gyúlhat fel az emberben, s ez ragyoghatja be az elménkben uralkodó homályt vagy sötétséget. A Biblia üzenete a világosságot és homályt illetően tehát – legalábbis a hívő ember számára – világos.
A kultúrtörténetben létezik azonban a világosságnak és a homálynak más jelentése is. A homály vagy homályosság jelzővel illették például a mások (gyakran a kortársak) számára nehezen érthető kifejezésformákat. E tekintetben Hérakleitosz volt a leghíresebb „homályos” (
szkoteinosz) gondolkodó, hiszen nem kis fejtörést okozhatott egy átlag epheszoszi számára például egy ilyen gondolat „Az út fel és le ugyanaz.” Valóban, a homályos vagy annak tűnő gondolat mélyére hatolni az elme nem kevés világossága szükséges, de még a világos elmének is újabb és újabb fejtörést okoz s nyit meg újabb és újabb értelmezési lehetőségeket (így nyúlt vissza például Heidegger is Hérakleitosz töredékeihez). Meglehet: ami a szellem számára ma homályos, az holnap már talán világos: az alkonyat és az éjszaka után a reggel következik. De a gondolatokat és gondolkodókat ugyanakkor a „feledés homálya” is beboríthatja, amikor hályog nő az utókor szemére.
A homállyal asszociálható a misztika is, s a „misztikus” jelzőt szívesen használjuk a homály eufemizmusaként. Bizony, nem kevés világosság szükségeltetik például a böhmei homály megvilágítására: „Az isteni lét emberi nyelven elmondhatatlan, egyedül a spiraculum vitae,
[3] a lélek szelleme – mely Isten fényében lát – érti meg. Mert egy teremtmény sem lát és ért jobban és mélyebben, mint anyja mélyéig, akitől ered.”[4] Könnyen lehet, mibennünk van a homály, modern emberekben. A misztikus tapasztalatunk hiányzik ahhoz, hogy a böhmei misztikát világosan megértsük. Titkát csak lassan fedi fel, s tudatunkban csak lassan gyúl a gyér világosság. Aztán sejteni kezdjük, hogy Böhme talán többet tud, mint mi tudunk, de elfeledtük őt s homályosnak tűnő gondolatait, melyek mögött emberfeletti világosság rebeg.
Vissza azonban modern homályunkba. Különös, de a magyar nyelv ismeri a homály felét is, ti. a félhomályt, mely a festészet egyik kedvenc témája. A claire-obscure (olasz változatában chiar­oscuro) sejtelmes világához több festő is szívesen fordult. Az újkor hajnalán előtérbe kerül a fény és a homály vagy sötétség kontrasztja. Caravaggio ún. luminista forradalmat vitt végbe: a sötét háttérből fényes vagy félig árnyékolt alakok tűnnek elő. Az emmausi vacsorát megjelenítő képén a sötét háttért előtt a feltámadott Jézus alakja fényben tündököl, aki mintegy a kép fényforrásává válik. Hasonlóan káprázatos fény ragyogja be a Loretói Szűzanyát vagy a keresztre feszített Szent Pétert is. A fény és az árnyék lenyűgöző játéka ez, régi, bibliai igazságok új fénybe állítása. A külső világosság itt egy benső világosság kifejezőjévé válik, az immanencia és transzcendencia egyetlen fénnyé olvad, mely élesen különválik a világ sivár homályától.

Hasonló játékot űz a fény és árnyék, a világosság és homály Rembrandt képein is, akire Caravaggio láthatóan nagy hatást gyakorolt: ugyanaz a sötétség és félhomály, mellyel éles kontrasztot képeznek az előtérben aranyló fényben vibráló bibliai és mitológiai alakok, bölcsek és tudósok, kereskedők és katonák, az imádott Saskia és végül, de nem utolsó sorban a festő maga (Rembrandt több mint félszáz önarcképet készített). E fény, e világosság transzcendens eredetet sejtet, miközben az alakok benső világa élesen tükröződik az arcvonásaikon. A szenvedés is mintegy fénnyé változik e képeken. A chiaroscuro Rembrandtnál nem pusztán technikai fogás, hanem mély lélekábrázolásának eszköze. Rembrandt iskolát teremtett, de aligha szárnyalta túl bárki is őt. Egon Friedell mondja róla, hogy semmiféle izmus nem illik rá, meg nem értett mesterként élhetett volna a reneszánszban, vagy válhatott volna később az impresszionizmus vezérlakjává is.
[5] S valóban, az impresszionizmusban a (fél)homály és a világosság ismét centrális jelentőséget kap. A kontúr azonban itt mintegy feloldódik, a fény és homály csillámló játéka veszi át a vezérszerepet. Az elmosódott színek homályából szinte alig kivehetően tűnik elő egy szikla vagy tavirózsa, egy női alak vagy sokaság, egy katedrális vagy éppenséggel egy mozdony (utóbbi mint egy újfajta városi élet, a civilizáció festészete, Monet, Turner). A gyors ecsetvonások ekkor mintha a szemlélőre bíznák a kép befejezését.
Az impresszionizmus a homály dicsérete, ám egyszersmind a fény és a pillanat elógiuma is. A vallásos világosságnak azonban itt már kevés nyoma maradt; új kor, a modernkor kezdődik el vele, amelyben az isteni világosság már csak homályosan dereng, és amely egyfajta benső zavarodottságról, confusioról tanúskodik. A hit világossága itt már egyre inkább a homályba vész, s az ember immár sötét erdőben botorkál a világosság reményében.
De aki a homály fogságából kitalál, boldog az.

Gondolat-füzér: 

Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert az Isten. (1Kor. 13.12)

 A sejtés nyavalyatörés. (Hérakleitosz) 

A hallgatás a beszéd homályos tolmácsa. (Sztobaiosz) 

Hamu és árny vagyunk. (Horatius) 

A fény a szem királynője. (Szent Ágoston)

Azért vagyunk az időbe helyezve, hogy értelmünk által megvilágosított időbeli foglalatos­sággal Istenhez közelebb kerüljünk és hozzá hasonlóbbak legyünk. (Eckhart Mester)

Isten fényben lakik, hová út nem visz el.
Nem látod meg soha, míg fénnyé nem leszel. (Angelus Silesius)

A világos elméknek sikerük van, a zavarosakat azért tisztelik, mert nem értik, s néha helyénvaló is a homályos beszéd, hogy közönségesek ne legyünk. (Baltasar Gracián)

Ősi jussa a filozófiának, hogy érthetetlen legyen a közönséges emberi értelem számára. (Franz Rosenzweig)


 

[1] Weöres Sándor ford.
[2]
Idézi: André Maurois: Voltaire, 91-92. o.
[3] (latin) az élet szelelőnyílása
[4]
Böhme: Szent sóvárgás, 12. o.
[5] Lásd E. Friedell: Az újkori kultúra története, III. k., 122. o.

 A Mnémoszüné kötet 63 esszéjét lásd a Digitális könyveim / Mnémoszüné menüpontban

 -------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Homo tu es

Vázlat az emberről azoknak, akik nem akarnak tévelyegni akár a szamár a ködben

 
Az ember kétlábú lény, mégis sokszor úgy viselkedik, mintha négylábú lenne, például szamár, vagy disznó, vagy valami más. Nézzük, mit kell tudnunk az emberről. Vegyük a következő alapképletet:

 Ember = test + lélek + szellem.

 Nézzük egyenként:

  1  Test. Az evilági létezésünk alapja. Ez hordozza a lelket és a szellemet. Ha a testtel baj van, baj van vagy lesz a lélekkel és a szellemmel is. Ép test nélkül nem csak ép lélek nincs, hanem boldogság sem! A testünket ezért meg kell próbálnunk épségben, egészségben megőrizni. Lehetünk bármilyen okosak, ha egészségünk nincs, a gondo­latainkat sem tudjuk elviselni.

Teendők: mozgás, testedzés, sport, aktív pihenés, jóga, tiszta környezet, friss levegő, friss víz, helyes, egészséges táplálkozás, a testet mérgező anyagok kerülése (beleértve a nagyobb mennyiségű alkoholt, koffeint is, a drogokról, nikotinról nem is beszélve). Vannak anyagok, melyek azonnali hatásként növelhetik a boldogság érzését, ám azt követően megkezdik romboló hatásukat (még a cukor is!). E csapdákat tehát el kell kerülni.

  2  Lélek. Ide tartoznak az érzelmi és akarati tényezők, ösztönök és vágyak, örömök és fájdalmak, a jellemvonások (erősségek és gyengeségek, erények és bűnök), álmok, félelmek, remények stb. A lélek híd a test és a szellem között, ill. mindkét irányban tud hatni: a lélek betegsége megbetegítheti a testet (lásd pszichoszomatikus beteg­ségek) és a szellemet is. Közvetíti a szellem irányába a test erősségeit és gyengeségeit egyaránt. Gyenge vagy meggyengült lélek gyenge gondolatokat, a beteg lélek beteges gondolatokat, az erős lélek erős gondolatokat szül. A lélek keresi a boldogságot, de legtöbbször nem találja, ezért hajlamos azt megbosszulni a környezetén. Sokszor ráadásul rossz irányban keresi, pl. külsőségekben, tárgyakban, pénzben, (vegyi) anyagokban, függőségekben, stb. A lélek ezen tévedései/eltévelyedései (amit a szellem korrigálhat!) torzulásokhoz, betegségekhez vezethetnek (elvonási tünetek, depresszió, fásultság, közöny, görcs, stressz, álmatlanság, agresszió, bűnök, stb.). A lélek sokféle hibába tud esni: hol azt hiszi, ő a világ közepe ill. nincs is ott más rajta kívül, hol kétségbeesik; hol felfújja magát, akár a pulykakakas; hol, retteg, hol tör-zúz, hol elengedi magát, akár a disznó a sárban, stb. A lélek mozgásai megfigyelhetők, leírhatók. A különféle tetteivel, szavaival is sokat elárul az ember önnön lelkéről.

Teendők: Miként a testet, úgy a lelket is edzeni kell. De nem egy üvegharangban, hanem az élet folyamában. A lélek gyógyszere az öröm, de vállalnia kell a szenvedés kockázatát is, ha a sors úgy hozza. Vigyáznunk kell azonban arra, hogy örömeink ne ártsanak önmagunknak és/vagy másoknak. Az az örömfajta, ami a legkevésbé árt, sőt segít: a szeretet öröme. A szeretetben való gyarapodás éppen ezért az egyik legfőbb követendő célunk kell, hogy legyen az életben. A szeretet képes a legtöbbet adni és a legtöbbet gyógyítani. Általa „emelkedhet fel” leginkább a lélek.

Emellett azonban az akarat kiművelése és az érzelmeink ápolása is fontos feladatunk. (Gyenge akarattal nem jutunk semmire, érzelmek nélkül pedig olyanok vagyunk, akár a kiszáradt kóró.)

3. Szellem. A szellem a test és a lélek ura, de nem lehet azok zsarnoka: tudnia kell, hogy az előző kettő hordozza őt. A szellemhez tartozik az ész, értelem, a gondolat, a megismerés ill. az ismeretek, tudás (nemcsak szakmai tudás!), intelligencia, művelt­ség, absztrakciók, intuíciók, emlékek, tapasztalatok, szándékok, célok, tervek, (érték)­ítéletek, vélemények, érvek, elvek, az elme különféle állapotai, képességei (pl. a humor vagy a zenei képesség), a nyelv(ek), a tudat formái (pl. figyelem, törődés, kötelességtudat, nemzettudat stb.), az etikai normák (pl. törvénytisztelet, becsület), stb.
 

a)    A gondolatok fejleszthetők, csiszolhatók, színezhetők, mégpedig a tapasztalatok, ismeretek ill. ezek bővítése által. A gondolatokkal azonban gyakran megesik, hogy a test vagy a lélek bizonyos zavara, esetleg betegsége szüli őket. Fontos, hogy egészséges gondolataink legyenek.

b)     A megismerés legfontosabb formája az önismeret. Elsősorban tehát önmagunkat kell megismernünk, mert csak önmagunkon keresztül ismerhetjük meg a világot. Ám fordítva is igaz: a „világ” megismerése hozzásegíthet bennünket az önmegis­merésünkhöz. Az emberismeret segít kiigazodni az emberek között. Ismereteket tanulással szerezhetünk: a tanulás tehát nem valami iskolai nyűg, hanem – a legtágabb értelemben vett – létérdek.

c)    A tudás nem pusztán információk halmaza (a tudáshoz pl. nem elég bekapcsolni az internetet), hanem tapasztalat, elrendezés, elvonatkoztatás, mérlegelés, analízis, szintézis, tárolás (a saját memóriánkban!), stb. A tudásunk gyarapításhoz meg kell néznünk, hogy milyen forrásokból merítjük azt. A legfőbb források: tudományok, művészetek, vallások, filozófiák. A tudást (nem a fölösleges információhalmazt!) magunkba kell fogadnunk, nem eltaszítanunk magunktól.

d)  Az intelligenciához nem csupán a logika tartozik (bár a logika nagyon fontos értelmi-szellemi sajátosság), hanem a kommunikáció, a tájékozódás (orientáció a legtágabb értelemben), a társas (szociális) viselkedés képessége, az érvelés és döntés képessége, a memória – sőt, létezik még érzelmi intelligencia is! Az intelligenciá(k)hoz sorolhatjuk továbbá a kreativitást, de akár az intelligencia fölé is helyezhetjük azt.

e)      A célok a szellem és az élet iránymutatói – ezek nélkül valóban csak tévelygünk, mint szamár a ködben. Azonban nem elég kitűzni a célokat: küzdeni is kell a meg­valósításukért, vállalva a kudarc kockázatát is. A célok a lélekből és az értelemből ill. e kettő „együttműködéséből” fakadhatnak. Értelmes célokért minden nap érde­mes, sőt kell tenni valamit. A cél képes összerendezni az időt, nem hagyva, hogy szétfolyjon a semmiben. A cél adja az élet értelmét is.

f)    A nyelv a szellem sajátja, de egyszersmind közvetítő médium is a lélek és a szellem között. Mert nemcsak a szem a lélek tükre, hanem a nyelv is. (Van, amikor a nyelv hallgat; ekkor a tetteink tükrözik lelkünket). A helyes beszéd ugyanakkor arról tanúskodik, hogy a lélek és a szellem rendben van. Nem feltétlenül kell több nyelven beszélnünk: de az anyanyelv becses kincsét mindenképp őriznünk kell. A szavaink és tetteink összhangba hozása az egyik legnagyobb kihívás az életben.

g)    Etikai normák nélkül csak bűn és káosz van. Igaz: e normák betartása önmagában még nem jelenti azt, hogy a lélek és a szellem ép. Ezért az etikai normákat lelki-szellemi tartalommal (pl. becsületességgel, belátással) kell megtöltenünk.

Teendők: Szellemünk „építése”, gazdagítása megfelelő szellemi táplálékokkal („romboló anyagok” mint kábítás, hülyítés, önámítás, az ostobaság és bűn bámulata, majmolás, cinizmus és hasonlók kerülendők); tudásunk gyarapítása (nem felszínes halmozása, hanem sokkal inkább mélyítése céljából); intelligenciánk fejlesztése (pl. értelmes, tartalmas időtöltés üres, időt herdáló szórakozás helyett; logika és memória fejlesztése gyakorlatokkal, koncentráció-készségünk fejlesztése; humorunk és zenei érzékünk-képességünk fejlesztése; elmélkedés, reflexió; önmagunk szellemi- és világra nyitottságra való nevelése; olvasás, nyelvtanulás, szellemi munka, stb.

 Az emberi lény e három alapösszetevőjét (melyek közül mindegyiknek önmagában is nagyok sok komponense van) úgy kell elképzelnünk, akár egy piramist: alul a test a hordozó alap, felül a szellem, mely az égbe, tehát a végtelenségbe mutat. A három összetevő, mely létünket és személyiségünket/egyéniségünket alkotja, szorosan összefügg, átjárható, illetve közvetítő médiumok is vannak közöttük; pl. a test és lélek között közvetíthet az akarat, a lélek és a szellem között közvetíthet pl. a nyelv, a hit vagy a zene. A piramisok egyénileg eltérő méretűek, attól függően, hogy mennyire fejlett (vagy érett) testünk, lelkünk, szellemünk. Fontos, hogy csak arra érdemes piramisokra nézzünk fel, de ennél is fontosabb, hogy saját piramisunkat életünk végéig építgessük.

 Finis conspectis

 1 September A.D. 2012

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Az irodalom hasznáról

A haszon a kor egyik főistene. Hatalmas méreteket öltött, átfogja a világot. Globális neve is van: profit. Neki hódol immár a nagyvilág, a Mammon e közeli rokonának. S midőn a világ sokadik válságát éli meg, tőle remél segítséget. Termelni kell, mondják, termelni magas fokon, s jobb lesz mindnyájunknak. Amikor pedig megszólal egy hang, s „kiművelt főt” kezd emlegetni, netán még hasznosnak is titulálva azt, a világ értetlenül néz össze, legjobb esetben is elnézően mosolyogva – rosszabb esetben kigúnyolva, mellőzve vagy éppen elnémítva e bolond hangot.
  Miközben a világ a felhőkarcolók építésében verseng, s filmek ezrei árasztják el a képernyőket, vagy énekeseknek tapsolnak milliók, azalatt az irodalom örül, ha egy zugban meghúzódhat. Lehet, hogy ma még van, ki meghallja – de vajon miféle jövőt remélhet?
  Az irodalom – palackposta: nem tudni, kihez jut el. De vajon miért remélje az író, hogy küldeménye célba ér? Vagy tán nem is reméli már, hogy szava eljut bárkihez is, csak éppen szövi szövegét, mint pók a hálóját, mert nem tehet mást, e póksorsra ítéltetett?
  Eme szövő ösztön régóta működik az emberben – elég csak a Gilgames-eposzra gondolnunk. Az ember kezdetektől fogva szövi gondolatait, melyeket idővel már le is írhatott. Csakhogy egy ideje már gyárak veszik körül, s felhőkarcolók is emelkednek sokfelé, egy más embertípust szülve a világra, aki, felmászva a felhőkarcolója tetejére, lekiált a földön kuporgó irodalmárnak: ugyan mi hasznod neked odalent? Az irodalmárban pedig visszhangzik a kérdés: igen, mi hasznom nekem idelent? Mi haszna van írni életről és halálról, szeretetről és gyűlöletről, örömről és bánatról, mulatságról és gyászról? Annak, hogy igyekszem a szépről írni, ha igyekszem a szépséget szaporítani a világon, akkor, amikor a világnak már alig van szeme e szépséghez? A világnak ugyan van még szeme – ám azzal legtöbbször csak a magasba tekint, hogy elámuljon a felhőkarcolók láttán, vagy éppen letekint a magasból, hogy elámuljon sportolói sikerén.  És egyébként is: vajon mi haszna a világ összes könyvének és művének, ha egyetlen háborút sem lehetett megakadályozni velük?
  Sokféle utat járt már be az irodalom. Volt, amikor éljenezték, volt, amikor üldözték. Az irodalom történetét elkíséri a betiltott vagy éppen elégetett könyvek története. S ha éppen nem támadták ádázul, akkor hol öntetszelgéssel, hol a valóságtól való meneküléssel vádolták. Az irodalom és a társadalom viszonya is mindig változó volt. Az eposzok egy egész nép, egy egész kultúra lelkét szólaltatták meg, mintegy önmagukba sűrítve mindazt, ami egy nép sorsa, küzdelme, lételeme volt. A nép lelkéből szólni: ez volt számos író, költő feltett szándéka, s nem is kizárólag a „népi” írók körében. Petőfi vagy Victor Hugo egy nemzet szószólója volt, aki felvállalta a küzdelmet a népéért, szembeszállva elnyomással, zsarnoksággal. És voltak olyanok is, akik a békéért szálltak síkra, Tolsztoj, Romain Rolland, Thomas Mann, akik elkötelezték magukat a humanista és pacifista eszmék mellett, akik a lelkiismeretükön cipelték a világot. Az irodalom ekkor nem öncél volt, hanem egy jobb világért való harc, amely mögött az író akarata, szelleme, elkötelezettsége állt. Egy effajta irodalom már nem egyszerűen esztétikum, nem egyszerűen l’art pour l’art holmi szellemi ínycsiklandozásra, hanem lelkiismeret, hitvallás, sorsközösség-vállalás. Mert az irodalom akkor igazán szép, ha van lelkiismerete. Ha pedig az irodalom felvállalja lelkiismeretét, akkor kezdjük érteni a „hasznát” is: az irodalom haszna ekkor maga a lelkiismeret haszna. Vagy talán vonjuk kétségbe azt, hogy bármiféle lelkiismeretre lenne szüksége a világnak? A lelkiismeret egyszersmind tudatosság, conscientia: az irodalom haszna ekkor a lelkiismeret és a tudatosság képviselete a világon. Nehezen, vagy talán egyáltalán nem mérhető haszon ez, nem lehet dollárban vagy euróban kifejezni, miként az igaz könyv bolti ára sem fejezi ki szellemét. Az irodalom nem mondhat le a lelkiismeret és a szellem harcáról, nem hallgathat vagy hagyhatja magát elnyomni, teremnie és teremtenie kell minden korban, mert minden kor hajlamos arra, hogy szembemenjen az ember lelkiismeretével

 ------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A nyelv mint megértés és korlát

A nyelv csak akkor válhat a megértés eszközévé, ha képesek vagyunk egy beszédpartnerrel vagy egy olvasóval közölni valamit. A nyelv ugyanakkor korlátot is emelhet két ember között, félreértést és meg nem értést okozhat. Korlátok jöhetnek létre pl. eltérő társadalmi réteghez tartozó vagy eltérő műveltségi fokon álló egyének között. Ez adott esetben a társadalmi felzárkózást is akadályozhatja, amikor pl. a nyelvi különbségek okán egy alsóbb társadalmi réteg vagy egy ahhoz tartozó egyén számára egy magasabb társadalmi pozíció vagy presztízs elérhetetlenné válik. 
    A nyelv eredendő célja szerint a megértést kell, hogy szolgálja. A szavakkal információkat közlünk, utasításokat adunk, kérdezünk, követelünk, felvilágosítunk, vitatkozunk, felkeltjük a figyelmet valami iránt vagy eltereljük a figyelmet valamiről, elfedünk valamit, stb. Ahogy Hans Reinmann megfogalmazta: 

„Valaki beszél – egy másik személy hallgatja és megérti, vagy csak félig érti meg, vagy oda sem figyelt, pusztán szófoszlányokat fogott fel, hiszen alapos odafigyelés és válaszadás csak a színpadon van, a színházban, azt pedig dialógusnak hívják, míg az életben minden egyén csak a magáét fújja. (…) Ezután az szólal meg, aki eddig figyelt, aki pedig beszélt, az most hallgat, és amit vagy amiről beszélnek, az a tulajdonképpeni lényeg. Van tehát kifejezés, megfogalmazás és hatás – valaki másra kifejtett hatás; éppen úgy, ahogy az emberek közötti szellemi érintkezés sem egyéb, mint a szó általi hipnotizáló kísérletek sora."1]

Annyira megszoktuk a nyelvet, hogy a családtagjainkkal vagy kollégáinkkal folytatott beszélgetéseink során aligha gondolkodunk el olyan dolgokon, mint nyelvtan vagy választékosság. A nyelv olyan közel van hozzánk és annyira hozzánk tartozik, mint a levegő, amit beszívunk. Legfőbb­képpen a nyelv által tudatjuk másokkal, hogy mit gondolunk, vagy hogyan érzünk. A nyelv által közölhetünk másokkal egy adott tényállást is. A nyelv eszközével képesek vagyunk másokat meggyőzni és befolyásolni.
Ezen kommunikatív aktusok során természetesen fontos szerepe van a beszélő földrajzi értelemben vett származásának (lásd dialektusok), egy bizonyos társadalmi réteghez való hovatarto­zásának és érzelmi állapotának is.
    Nyelv nélkül nem élhetnénk közösségben, nem tudnánk kifejezni vágyainkat és érzéseinket. A nyelv által különbözik az ember az állattól; a nyelv által válunk emberré, s úgyszintén csak a nyelv által alkothatunk társadalmi csoportokat és közösségeket.
    A nyelv olyan hangokból, szavakból, mondatokból áll, melyeket bevésünk nyelvi emlékeze­tünkbe, olyan elsajátított formákból és struktúrákból, melyeket mint valami programokat „hívhatunk le” és amelyek segítségével beszélni vagyunk képesek. A ’nyelv’ szó a világon ismert nyelvek jelentős részében éppen a beszédhez szükséges szervről kapta a nevét, a héberben az ajkakról, a görögben, latinban és magyarban a nyelvről mint szervről. A ’nyelv’ mint fogalom azonban nagyon tág értelmű; nem csupán a szavak, mondatok összességére vagy egymásmellettiségére utalhat, hanem létezik pl. gyermeknyelv, köznyelv, írott nyelv, művelt nyelv, szaknyelv, sőt zenei nyelv, az ész, a szív, a szenvedély nyelve, a misztikus extázis nyelve is stb. A nyelv ilyetén sokfélesége teszi őt sokszor oly nehezen érthetővé két ember között.

 Langue, parole (Saussure)

 Saussure szerint a nyelvi jel, a signe linguistique, egy képzetet (concept) köt össze egy hangképpel (image acoustique). A jel (signe) a jelöltet (signifié) kapcsolja össze a jelölővel (signifiant). A képzet ill. fogalom és az általa jelölt hangkép között nincs közvetlen, magától értetődő kapcsolat: hiszen a „fa” képzetét a különféle nyelvek különböző módon jelölik (pl. tree, Baum, arbre, stb.). A nyelvi jel tehát nincs „megalapozva”, hanem tetszőleges, önkényes (arbitraire), vagyis véletlenszerű, konvencionális, tradicionális jellegű. A jelölőnek a jelölthöz való hozzárendelése egy „fonetikai fejlődés” (évolution phonétique) véletlenszerűnek mondható eredménye.
    Arra a kérdésre, hogy akkor miként lehetséges az, miszerint az „önkényes” jelek mégiscsak érthető jelekké válnak, Saussure azt válaszolja, hogy a magyarázat egyedül a jelek egymástól való különbözőségében rejlik: differenciák ill. oppozíciók figyelhetők meg a nyelvben mint rendszerben, melyek a megértést lehetővé teszik.
    A langue Saussure szerint a jelek rendszere, melyek gondolatokat fejeznek ki, ennélfogva olyan rendszerekhez hasonlítható, mint az írás, a süketnéma-ábécé, szimbolikus rítusok, udvariassági formák, harci jelek stb. E jelrendszerek között azonban a legfontosabb jelrendszer a langue. Ebből adódóan létezik egy olyan tudomány, amely a jeleket a társadalmi életbe beágyazva vizsgálja, mely ily módon része a szociológiának ill. szociálpszichológiának: ezt a tudományt nevezte Saussure szemiológiának. Az ebből kialakuló tudomány ma szemiotikának nevezi magát.
    Saussure másik fogalma, a parole a tényleges beszédaktusokra, a beszélt nyelvre vonatkozik. Amíg a langue egy absztraktum, addig a parole a konkrét beszédet jelöli. Amíg a langue egy társadalom közös jelrendszere, addig a parole egyéni, individuális jellegű. Ezek eltérősége okozhatja a félreértéseket is, melyekre fent utaltam. A bábeli nyelvzavar nemcsak a nyelvek sokaságára érvényes, hanem az egyéni nyelvi eltérésekre is. Bizonyos értelemben, a parole fogalmát radikali­zálva, azt is mondhatjuk: ahány ember, annyi nyelv. Wittgenstein írta: „A nyelvem határai a világom határai.” Ebből az is következik: a saját világom határai körülírják nyelvem határait is, meghatározzák annak lehetőségeit, hogy a langue-ból mennyi parole-t tudok meríteni. Nem mindenki lehet költő (érdekes, hogy a német nyelvben a ’merít’ és az ’alkot’ igéket ugyanaz a schöpfen jelöli!), de még a hétköznapi nyelvet használó emberek között is égbekiáltó félreértések jöhetnek létre. A modern dráma tele van a félreértések és egymás mellett elbeszélések példáival. A félreértés csakúgy, mint a valódi megértés ember és ember között nem pusztán grammatika kérdése, hanem sokkal mélyebb lelki összetevőkre utal. Az ember és ember közötti megértés fejlesztéséhez tehát nem pusztán a nyelvi, hanem az empatikus készségek fejlesztése is elengedhetetlen.

 

 



[1]         Hans Reimann: Vergnügliches Handbuch der deutschen Sprache. Düsseldorf 1964, 12-13. o.