All premium Magento themes at magentothemesworld.com!

Egyebek:

 

 

Vers:

 Marbach 

Visszatértem, s befogadtál,
Bánatom volt, s megnyugtattál.
Gyógyírt leltem dombjaidon,
Szellemekre polcaidon.
Havas tájad felemelt,
Fiad lelke rámlehelt,
S ha egy pillanatra csüggedék,
Búmat rögvest elfedéd,
Vigaszt nyújtva könyveiddel,
Betűkké lett könnyeiddel,
Gazdag lelkek reményével,
Szellemeknek terményével.
Része lettél életemnek,
Felednelek immár vétek, 
Ajándék lett minden napod,
Becses kincs, mint minden lapod,
Mit megőrzöl a jövendőnek,
Minden szellem-követőnek,
Forrás-szomjas zarándoknak,
Születendő gondolatnak.
S üdv néked is, derék Neckar,
Te Svábföldön tekergő ár
Vidd a hírét költőidnek,
Egy nemes lélek bölcsőjének,
S annak, hogy a tudás él még,
Őrzik még a szellem fényét!

 

Könyvbemutató:

Ortega: A tömegek lázadása[1] margójára  

A tömegember mindenütt jelen van. Elárasztotta az utcákat, a strandokat, a szórakozó-helyeket, az intézményeket (igen, talán még az egyetemeket is...), meghatározó, sőt, uralkodó tényezővé lett a politikában. A politikacsinálók, diktátorok, demagógok áldozata lett úgy, hogy nem érezte magát áldozatnak. Akinek sikerült valamilyen mondvacsinált eszményt a tömegember fejébe elültetni, az hatalomhoz juthatott és – olykor sokáig – megtarthatta hatalmát. A tömegember pedig ezalatt együtt rázta az öklét dicső vezetőjével.
A tömegember nem értékeli a szabadságot, mert nem tud vele mit kezdeni, túl sok fejtörést okoz neki. Márpedig a tömegember nem szereti törni a fejét, és úgy gondolja, hogy mindent tud. Mindenre kész (elő)ítélettel válaszol, mindenre megvan a magyarázata, mindig van, akit vádolhat, akit bűnbaknak kiálthat ki (emlékezzünk Madách görög színére!). A tömeg­ember önmagába zárkózik, saját vélt tökéletességébe, sohasem nézi kritikus szemmel önmagát, szűk látókörében csak önnön vélt érdekeit látja, nem szereti a zavaró gondolatokat, az érvek ütköztetését, a kockázatot, a szabadságot. A biztonságot szereti, mégha az csak a diktatúrában valósul is meg.
A tömegember elárasztotta az utcákat, a köztereket, birtokba vette a (tömeg)kommuni­kációs eszközöket. Nem mindig volt ez így. A középkorban például a földművesnek eszébe sem jutott volna beleszólni a politikába. Fel sem ötlött benne, mondjuk, a nemesség kiváltsá­gai (kivált-sága)
[2] miatt az öklét rázni. A tömegember lázadását a technika fejlődése tette lehetővé (a 19. századtól), amivel a nemesség képtelen volt lépést tartani. A polgárság viszont, az urbs embere, egyre csak szaporodott, növekedett, egyre nagyobb szerepet kezdett betölteni a gazdaságban, az állam­veze­tésben, a hadviselésben. Közben pedig megmaradt nyers, faragatlan, tudatlan (mégha nem is írástudatlan) állapotában, növekvő nyers erejétől eltelve. Tömegével arányos tehetetlenségi erejénél fogva arra sodródott, amerre éppen valamely demagóg eszmény sodorta. S akit magasztalt egyik nap, ócsárolt a másikon. Gyűlölettel fordult mindenfajta noblesse ellen – miközben a nemesség (nemes-ség)[3] kisebbségbe szorult.
Az örökös divatot, a minduntalan újszerűt követő, majmoló és majszoló korunkban a ruha teszi a tömegembert. És a nemesi gondolkodású, érzületű ember is ma már úgy öltöz­ködik, mint a tömegember. Külsejéről ítélve nehéz rátalálni. Különben is ritka. A tömeg­ember igyekszik őt magába szippantani, önmagával egyenlővé tenni. A tömegember jól meg­ta­nulta, hogy a törvény előtt mindenki egyenlő. S megtanulta azt is, hogy a civilizáció gyümölcseit éppúgy élvezheti, mint bárki más. Eközben azt hiszi, hogy a civilizáció gyümöl­csei éppúgy adottak, mint a természet gyümölcsei. Beleszületik a civilizációba, és úgy gondolja, mi sem természetesebb ennél, miközben megfeledkezik azokról, akik e civilizációt létrehozták. A tömegembert nem érdeklik a kiváló elmék, nem érdekli a tudomány sem. Elvárja az államtól, hogy az minden kényelmet biztosítson a számára, hogy megoldja gondjait. A tömegember saját gyerekded gondolatainak gyerekszobájába zárkózik be, és dacol minden olyan gondolattal, ami játékát megzavarhatná. Nem adózik tisztelettel azoknak, akiknek elméjéből e kényelem megszületett. A tömegember önelégült, ugyanakkor viszont elégedetlen, mert egyre többet akar, s ezt ki is követeli magának, mint valami elkényeztetett gyerek. Úgy gondolja, hogy minden erőfeszítés helyett elegendő zsörtölődni, s így megkap­hatja azt, ami jár neki. A tömegember a modern civilizáció teremtménye (Amerika például „bizonyos értelemben a tömegember paradicsoma” – ahogy Gasset mondja), nem érdekli a múlt, hanem csak saját szükségleteinek kielégítése.
És az iskolák? „Mi mást tehettek az iskolák [...], mint hogy megtanították a tömegeknek a modern technika eljárásait, nevelni azonban már nem tudták őket. Eszközt adtak a kezükbe, hogy eredményesen tudjanak élni, de a történelmi feladatokhoz szükséges fogékonyságra már nem futotta” (45).
A tömegember „belső barbárság”-ban él, hozzászokott a kényelemhez, halmozza a javait – miközben azonban folyton panaszkodik. A panaszkodás leple mögé rejti a felebarátja irigységétől való félelmét. Mert a tömegember fél a tömegembertől. Rá van utalva a másikra, általa látja igazolva önmagát, függőségi viszonyban áll vele. A tömegember nem szabad, mert a másiktól függ. A másikat képviseli, miközben arra van kárhoztatva, hogy „ne legyen az a másik, se önmaga”. Élete ily módon elveszti hitelességét, hiszen „minden élet önmaga hitelességéért folytatott harc és erőfeszítés” (93). Az „öntelt úrfi”, a tömegember azonban nem hajlandó az erőfeszítésre, főképp szellemi erőfeszítésre nem. Tettein és tetteinek következményein nem reflektál, mindig az „actio directa-t” választja.
Vele szemben „a kiválasztott vagy kiváló ember alkatánál fogva szükségét érzi, hogy egy rajta kívül és felette álló mértékhez folyamodjék, s azt készséggel szolgálja” (56). Noblesse oblige. A nemes ember („nemesség” alatt ma már persze nem valami cím értendő) szabad, mert önmagában találja meg azt a törvényt, amelyre törekszik, s amelynek szolgá­latába áll. Szabad elhatározásából törekszik valamely cél elérése felé. Nem érzi magát tökéle­tesnek, hanem folyamatosan küzd a jobbért.
            „Ez hát a fegyelmezett élet – ez a nemes élet”, mondja Ortega. S mit mondjunk mi? Sapienti sat.

 Ortega-idézetek:

...korunkat az a különös önhittség jellemzi, hogy minden más kornál többre tartja magát; sőt semmibe vesz minden múltat, nem ismeri el a klasszikus és mértékadó kor-szakokat. Úgy tekint magára mint egy teljesen új életre, amely nemcsak fölötte áll minden korábbi életnek, hanem vissza sem vezethető azokra·[...] Mindenen uralkodik, de nem ura önmagának. (38) 

...végzetesebb ostobának lenni, mint gonosznak. Tudniillik a gonoszság olykor szünetel; a butaság ellenben soha. (64) 

Minden élet önmaga hitelességéért folytatott harc és erőfeszítés. (93) 

A lezüllés, a lealacsonyodás tulajdonképpen az az életmód, ami annak jut osztályrészül, aki elutasította, hogy az legyen, akinek lennie kell. Nem hal el benne az igazi lénye, csupán vádló árny, kísértet lesz belőle, amely szűntelenül érezteti vele, hogy mennyivel hitványabb életet él, mint amit élni kellett volna. A lezüllött ember – életben maradt öngyilkos. (99) 

... bizonyos mértékig Amerika a tömegember paradicsoma. (110) 

Ez jelenti ma a legnagyobb veszélyt a civilizációra: az életen uralkodó etatizmus, az állam szüntelen közbeavatkozása, az, hogy az állam eltűnteti a társadalom minden spontaneitását; tehát megszünteti a történelmi spontaneitást, pedig végeredményben az tartja fenn, élteti és mozgatja az emberek sorsát. (114-115) 

Egy élet, amely csupán lehetőség, sokkal inkább megtagadja önmagát, mint a halál. Mert az élet egy meghatározott tett elvégzésére – egy feladat teljesítésére – szóló kötelezettség, s amilyen mértékben igyekszünk kibújni az alól, ugyanolyan mértékben fog kiürülni az életünk. (132-133) 

Élni nem más, mint sebesen haladni valahová, menni egy cél irányába. A cél nem azonos a lépteimmel, az életemmel; az, amire az életemet teszem fel, ami – épp ezért – kívül és túl van az életemen. Ha önző módon úgy döntök, hogy a saját életemben lépdelek, nem haladok, nem jutok el sehová; csak egy helyben topogok. Ez a labirintus olyan út, amely sehova sem vezet, amely önmagába vész, mégpedig azért, mert csakis a belső útjain halad. (139) 

A képzelet az ember felszabadító ereje. (152)

 Nézzétek csak meg, hogy a környezetetekből hányan bolyonganak elveszetten az életben; úgy élnek – jó vagy rossz sorban –, mint a holdkórosak, és a leghalványabb fogalmuk sincs, hogy mi is történik velük. Persze fületek hallatára taxatíve nyilatkozgatnak magukról is meg a környezetükről is, ami azt is jelenthetné, hogy mindenről van elgondolásuk. De a legfelüle­tesebb elemzéssel is rájöttök, hogy véleményük egyáltalán nem tükrözi a szóban forgó valóságot, ha pedig mélyebben megvizsgáljátok, azt látjátok, hogy nem is igyekeznek a valósághoz igazodni. Épp ellenkezőleg: gondolataikkal eltakarják a valóságról, akárcsak saját életükről alkotott képet. (154) 


 

[1]  José Ortega y Gasset (1883-1955) spanyol filozófusnak eddig több műve jelent meg magyarul (mégis,  sajnálatos módon kimaradt az 1993-as Filozófiai Kisenciklopédiából). A tömegek lázadása magyarul először 1938-ban jelent meg, 1995-ben a Pont Könyvkereskedés adta ki (a zárójelben lévő számok e kötet oldalszámait jelölik). Lásd még Csejtei Dezső José Ortega y Gasset (1980) és A spanyol egzisztencializmus (1986) című könyveit.
[2]  Merthogy megkülönböztethetünk kiváltságot mint privilégiumot és kivált-ságot mint kiváló jellemet!
[3]  A nobilidád szó magába foglalja a nemességet mint társadalmi osztályt, valamint a nemesi, előkelő magatartást.

 

 
Kőszegi Lajos: Gyémántfűrész-szútra
Veszprém: Comitatus, 2000.
  

Kőszegi Lajos könyve három részből áll. Ezekről szubjektíven, röviden, vázlatosan:

 A. Nekrológosz:

1. Hamvas Béla - az inotai raktáros. Hamvas: „Egyetlen törékeny fűszálban az Éden egykori arca néz ránk.” (17) „Nincs társadalom, nincs állam, nincs költészet, nincs gondolkozás, nincs vallás, ami van romlott és hazug zűrzavar.” (18) A proto pszeudosz, az első hazugság keresése, a válság mindig mélyebbre mutat, a hiba: önmagunkon kívül keresni a sötét pontot.
„Miért nem vagyunk képesek egymásról tudomást venni, egymást megismerni és egymást követni? Halottnak kell lenni ahhoz, hogy itt egyáltalán szükség legyen ránk?... A közösség, az Én és Te (Buber!) mindenütt a földön a természetes alap és talaj, amelyből az élet és a sors kinő. Egyedül nálunk nem.” (19)
Ha pedig nincs Én és Te, akkor nem marad más, mint a magány. „Egyedül lenni annyi, mint kettesben maradni Istennel. Kettesben maradni a Fiú igéivel.” Ez a magány persze nem annyira nietzschei, mint inkább böhmei magány.
A koldus Hamvas Béla, aki mindenét elvesztette eljuthatott a felismeréshez: „Csak a birtok világának megsemmisülése után léphet át az ember a létezés világába.” (20) Az alkotásról: „Az a hatvan-hetven év, ami az ember rendelkezésére áll, hogy szellemi erőit kifejtse, semmiség...” 

2. Szabó Lajos - a magyar asmagarbhája („sziklából született és kőkemény sziklából való... mindig kell lennie valakinek vagy valaminek, aki és ami ebből a sziklából egy szilánkot lefejt.”- Hamvas) Szabó Lajos egy méltatlanul elfeledett gondolkodónk, akit Kőszegi igyekezett és igyekszik - akárcsak Kunszt György! - felhozni a feledés homályából. A Hit logikája („a hit degenerációja a logika degenerációját is jelenti”), a Vádirat a szellem ellen szerzőjéről, az 1945-ben folytatott ún. „csütörtöki beszélgetések” alanyáról, a „nyelvmatézis” és „ipari axiomatika” elméleteinek megalkotójáról van szó. E csütörtöki beszélgetések, amelyekben, Hamvas szerint „a modern kor teljes tudása aktuálissá vált”, mai napig nem eléggé méltatottak, csakúgy, mint a Tábor Bélával közösen írt „Vádirat a modern szellem szétforgácsolódása ellen”. Ám, mint Kőszegi mondja, „beszédes az a hallgatás, ami ezt a könyvet körülveszi.” (30) 

3. Nietzschéről. E rész Nietzsche hatásának sokféleségéről tanúskodik (a magyarországi recepciót 1956-ig Kőszegi külön könyvben adta ki); a legkülönfélébb gondolkodók és művészek jutnak itt szóhoz: a németek közül Th. Mann, Spengler, O. Weininger, M. Heidegger, E. Bloch, K. Barth, K. Löwith, F. Mehring, a pszichoanalízis képviselői Freud és Jung, az angolok közül Chesterton, az olaszok közül Evola, a franciák közül Valery, Bataille, Camus, Foucault, Deleuze, Derrida, a magyarok közül Hamvas, Szabó Lajos, Komjáthy, Ady, Schmitt Jenő, Lukács György. Közülük nem emelném ki Freudot és Thomas Mannt, akik Nietzsche életébe oly módon turkáltak bele, ami nincs ínyemre, s nem lelkesedem a marxisták Nietzschéről vallott rögeszméikért sem. Sokkal érdekesebb pl. a fiatalon elhunyt gondolkodó-zseni Weininger, aki a nietzschei filozófia Ariadne-fonalát gombolyítja tovább a férfi-nő viszony mentén, kijelentve, hogy a szikrának, amely a nőben túl gyönge, „a férfi tüzén kellene újra meg újra meggyulladnia: a példát kellene megtalálni. Krisztus megadta a példát.” Erről írja Kőszegi, hogy Weininger túl van Nietzschén, s hogy aki meg akarja érteni őt, „jusson túl Nietzschén.” A felsoroltak közül még Evola esetében tűnik úgy, hogy túl van Nietzschén, amikor őt egy modern jelenségnek, a „felemelkedést a felemelkedésért” nyugati képviselőjének tekinti, amely „nem produkál sem Szabadokat, sem Megszabadultakat, hanem nagyon gyakran leláncolt titánokat és ’ördöngösöket’” (lásd Dosztojevszkij!). Evola szerint Nietzsche nem értette meg a Dionüszosz-Apollón szimbólu­mokat, hiszen az előbbi több  mint élet, az utóbbi pedig több mint puszta forma, mint esztétikum: „Apollón a változatlan fény hiperboreus istene, a szellemi virilitásé, egy centrális és lenyugvás nélküli szoláris erő:” Csak aki ezt megérti, az alkothat igazán elképzelést az „emberfölötti emberről”, mondja Evola.
Hosszasan sorolhatnám azokat a gondolatokat, amelyek Nietzsche bűvöletében vagy ellenében születtek, ám ehelyett inkább azt említeném meg, hogy a keresztény Eckhart-mester reflexiói, mint afféle megelőlegezett válaszok a nietzschei kihívásra, valamint Nietzsche reflexiói a buddhizmusról, meglepő módon kapnak helyet a könyvben a 20. század eminens képviselői között. Ám valójában mégsem meglepő módon: hiszen aki a könyvet tovább olvassa, szerzőjét tekintve arra a következtetésre juthat, amit Kosztolányi mondott Komjáthyról, ti. hogy „könyvei között egyformán szerette a Bibliát, az Also sprach Zarathustrát és a Bhagavathgítát”. (46) 

B. Alloglosszón

Kőszegi trilógiájának második része is három részre tagolódik, mégpedig Jakob Böhme, René Descartes és Leibniz, ill. a trinitás, a dualitás és a monász gondolatai mentén. Kőszegi vállalja Hans Küng azon kijelentését, miszerint az emberiség a modern és posztmodern határán egy „epochális paradigma és összkonstelláció-változás felé halad” (103), mely egy még ismeretlen kort sejtet, aminek lehetséges ragadványnevei között Küng a „barokkot” is el tudja képzelni. A barokk pedig nyilvánvalóan közel áll Kőszegi szívéhez, hiszen ezt írja: „A barokk számomra egy végtelen partitúrából széthangzó és az örökkévalóság falán visszhangzóan csendesülő, nagyon hosszú és nem ismétlődő dallam, amely előadók és hangszerek nélkül most már mindig hallható az örvénylő világegyetemben.” (106p.) A barokkban forrósodik fel a megismerés problémája, a megismerő gondolat pedig, mondja Kőszegi, mintegy eleven bogár módjára meditatív köröket ír le az „egyre forróbb régi tűz körül” (107). Kőszegi elismeréssel illeti azokat, akik „hittel teli tudásban együtt akarták tartani Istent, embert, világot, s akik nem veszítették el a hagyomány jövőjébe vetett reményt” (106). Egy olyan korba vetett reményüket tehát, ahol az egykor, nem tudni mikor és miért, egymástól eltávolodott hit és tudás újra eggyé lesznek.
E hagyományhoz elevenen kapcsolódik Kőszegi szerint Böhme, aki önmagunk megismerését a legfontosabbnak tartotta, mert ezáltal az ember, ahogy e misztikusnak nevezett gondolkodó mondja, „ismeri Istent is, a teremtőjét, és az összes teremtményt; és ismeri Isten iránta való érzületét.” (108) Böhme gondolatai, „némasága” és ún. „barbársága”, a hármas princípium, a kín mint az egységtől való elkülönböződés és az egység újra megvalósulása a Fiúban, úgyszintén a tudás hét lépcsőjének gondolata ‑ mindez elevenen hat Kőszegi sorain keresztül is, aki felteszi a kérdést, hogy vajon a „filozófia mint szigorú tudomány összehangolható-e a böhmei nyomokkal, vagy a mai-hazai filozófiai kutatás hajlandó-e és képes-e magát összehangolni a csak az ezekből a nyomokból megismerhető fenoménekkel, egyáltalán?” (115p.) Hiszen a filozófia mint tudomány ma, ugyebár, Descartes nyomdokain halad, aki a kételkedést tette meg egyetlen bizonyosságnak, aki az ész, az e világi logosz uralmának nyitott teret, aki az értelem, a „bon sens” fáklyájával lépett be a metafizika házába, porig égetve azt. Ha pedig, mondja Kőszegi, Isten tüzes szava kiűzte az embert a paradicsomból, akkor „Descartes tüzes esze kiűzte az Istent a tudományból.” (124) Ez a logosz azonban éppen a 20. században kezdte belátni korlátait, elég csak a fizikában Heisenberg, Planck vagy a legújabbak közül Fritjof Capra felismeréseire gondolni. Éppen ez utóbbi az, aki a modern fizika és a keleti bölcselet hasonlóságaira utalt. Kőszegi számára e hasonlóságok, úgy tűnik, magától értetődők, mivel az egyetemes emberi megismerésbe ágyazódnak bele, ahogy az Hamvas Béla és Szabó Lajos esetében is fennáll. Így válaszolhat a böhmei kín (Qual) megszüntetésének kérdésére Buddha Nyolc Nemes ösvénye, s így indulhat pl. a Leibniz-fejezet is az „európai szútrá”-nak nevezett alfejezettel.
A Leibniz monász-tanát, teljesség-opcióját elemző és Nietzschével szembeállító tanulmány fejti meg az "Alloglosszón" rejtélyét: „Ahhoz, hogy Leibniz leglényegesebb gondolatait, egység-ontológiáját ismertessem, Leibniz-nek kellene lennem. De mivel ez már az előző gondolkodók esetében sem állt fenn, nem marad más, mint az alloglosszón (a mellébeszélés) segítsége.” (138) Ám vajon mellébeszél-e Lajos? Megértés és félreértés ugyanaz, mondja, és Nietzschének is igaza lehet, hogy a szavak a gondolatok útjában állnak, Kőszegi soraiban mégis ott vannak azok a nyomok, amelyek az idő távlatán át is egyfajta belső és bensőséges találkozást sejtetnek Böhmével, Leibnizzel - és aki a szívére hallgat, írja egy helyütt Schelling, nagyot nem tévedhet.
A leibnizi mélység kimondhatatlanságával való eredeti találkozás-mellébeszélést sejtet számomra pl. az a gondolat is, mely Leibniz törekvését (appétition) így fogalmazza meg: „Az európai gondolkodás fogalmi hálóját belemeríteni a létbe és kifogni a nagy halat, amit a Bhagavad-Gítá rája-vidyának, ’királyi tudás’-nak, a ’tudás királyá’-nak nevez, amely a legnagyobb titok az összes titok közül, s amely a legtisztább tudás és [amelynek] megvalósítása közvetlen tapasztalatot nyújt az önvalóról.” (144) „A leibnizi világkoncepció az utolsó kiáltások egyike Isten országáért”, mondja másutt Kőszegi (149), hozzátéve, hogy Leibniz - aki szerinte a legnagyobb gondolkodók közé tartozik - „vigasztaló alapja, észnyelve, egzisztenciális metafizikája még egyáltalán nincs kiaknázva”, noha olyan 20. századi gondolkodóknál cseng vissza, mint Alan Watts vagy Gilles Deleuze.
Igen, mindezen gondolatok révén sikerül Kőszeginek az, amit remélt: hogy ti. elkerülje a szinkretizmust és sejtesse-megértesse azt, amit egy helyütt (160) a személyes kapcsolat, összeköttetés megteremtésének és a személyes befolyás megalapozásának nevez.
A Böhme-Descartes-Leibniz rész, úgy tűnik, a könyv veleje, izzó középpontja, amely körül az első és harmadik rész tanulmányai is keringenek. 

C. Palillógosz

A fejezet kilenc tanulmányt tartalmaz, amelyekben részben visszacsengenek a már megszóltatott szellemek, így Hamvas Béla, Szabó Lajos, Nietzsche, részben mások is bekapcsolódnak, olyanok, mint Heidegger, Tagore, vagy éppen a „25 évesen született” matematika- és sakkzseni Bourbaki, vagy az „ismeretlen” Jókai. A cím megfejtése ezúttal így hangzik: „Könyvekből, összegyűjtés-ismétlés (palil-lógosz) által szóltam. Mondtam, amit mondtak. Bár semmi mást nem érdemes, mint amit még senki sem mondott.” (234) „Ma már elég, ha csak egy fül vagyok”, jelezte Kőszegi már a könyv bevezetőjében, s talán valóban elég azt elmondani, amit már elmondtak. Ám ehhez nem akármilyen hallás szükséges. Mint a Heidegger-idézetben elhangzik: „A valódi Odahallgató-függő létnek (Hörigsein) semmi köze sincs azonban a fülhöz és a beszélőkéhez, hanem ezt jelenti: követni annak parancsolatát, ami a Logosz, azaz magának a Levőségnek az összeszedettsége. Igazában csak akkor hallhatunk, ha már alárendeltek vagyunk.” Ám mi az, amit hallhatunk? Maga a csend, ami nem azonos a beszéddel, még kevésbé a fecsegéssel, mert, mint Kőszegi írja, „a szó jelentés-lét-horizontján eltűnik a szellem mosolya.” (216) No de kinek lehetünk alárendeltek? A Mesternek, mert „a transzcendentális tudást csak hallás útján lehet megkapni a tanítványi lánc hiteles örökösétől”, hangsúlyozza Kőszegi. (217) Keleten ez évezredek óta működik, mint bizonyítja azt Caitanya története. Nyugaton ellenben pokoli lárma dúl. Itt még Nietzschének sincs tanítványa: „Nietzsche megvilágosodásából nem következett semmi. Ez a helyzet Európában - tanítvány nincs” (215).
De hogyan lehetséges ama személyes kapcsolat, összeköttetés megteremtése Kelet és Nyugat között? Íme, szerintem, az egyik legfontosabb kérdés, amit a könyv felvet. És a könyv utolsó esszéje, királyi tudásának megkoronázása, amely az egész kötetnek kölcsönözte a címét, erre valami döbbenetes magától értetődőséggel ad választ. A kapcsolat lehetséges, amennyiben pl. Szabó Lajos gondolatainak szánkhja-transzformációja is lehetséges. Hiszen már nem Keletről és Nyugatról van szó, hanem a csendről, a tudásról. És a megváltás az egyetemes szenvedéstől éppen e tudás révén érhető el. Hogyan is? Éppen e szenvedésen keresztül, a szenvedés, a legnagyobb ellenállás elé, az ősmisztérium mint a „létezés, megismerés és értékelés trinitárius egysége” felé menetellel, melynek neve OM. Ez a törvény, márpedig, mint Szabó és Kőszegi Lajos egybehangzóan mondják, Jézus is „betölteni jött a törvényt”. 

 
Lásd még Kőszegi Lajos honlapját: http://www.koszegilajos.extra.hu/

 

 Előadások:

  
A nihilizmus-kutatás aktualitása Nietzsche halála után száz évvel 

Először is azzal kezdeném, hogy tudtommal nem létezik vagy mind a mai napig nem létezett Magyarországon olyan, hogy „nihilizmus-kutatás”, vagy legalábbis mindeddig nem fogalmazó­dott meg szükségessége. Természetesen a Nietzsche-kutatás, a francia egzisztencialista irodalom vagy filozófia, vagy mondjuk a múlt századi orosz irodalom kutatása nem kerülhette ki a nihilizmus fogalmát, amely bizonyos evidenciával bírt. Azonban nem írtak még magyarul könyvet a nihilizmusról, senki nem tekintette e jelenséget, mely az egész modern európai gondol­kodás és életérzés mélyén meghúzódik, kutatásai átfogó tárgyának. Néhány könyvfejezet vagy tanulmány, mint pl. Kunszt György 1995-ben Veszprémben megjelent kötetének (A hagyomány jövője) néhány tanulmánya jelenti a kivételt. Eközben azonban a nihilizmusnak meglepően gazdag a német nyelvű irodalma, ami nyilván azzal magyarázható, hogy a német szellemet Nietzsche óta (ami persze nem jelenti azt, hogy maga a nihilizmus jelensége csak Nietzsche korától létezik) élénken foglalkoztatja a nihilizmus problematikája, legyen szó filozófusokról, költőkről, írókról, irodalomtudósokról, vallás- vagy társadalomkutatókról vagy éppen pszichológusokról.
            Idén [2000-ben] emlékeztünk meg Nietzsche halálának századik évfordulójáról, arról a gondolkodóról, aki nem kevésbé volt költő és próféta, és aki hihetetlenül nagy hatással volt a huszadik század több generációjának művészeire és gondolkodóira (a politikára itt nem térnék ki), a német irodalomra éppúgy, mint más irodalmakra, pl. a franciára vagy éppen a magyarra (Ady). Nietzsche volt az, aki megszokott patetikus, profetikus hangnemében kijelentette: „Amit elmondok, az a következő két évszázad története. Leírom azt, ami következik, ami nem következhet be másként: a nihilizmus eljövetelét. E történetet már most elmondhatjuk: mert maga a szükségszerűség működik itt.” S ő volt az is, aki a világháborúk katasztrófáját megjósolta: „Egész európai kultúránk már régóta feszültségtől gyötörten mozog, ami évtizedről évtizedre nő, mintegy katasztrófa felé haladva”, mondja. Az, hogy a Második Világháború utáni hatása a művészetre kevésbé jelentős, mint a század első felében, mit sem változtat azon, hogy a nihilizmus továbbra is benne lappang a modern európai kultúrában. Az általa megjósolt két évszázadnak, ugyebár, a közepén vagyunk, a híres nietzschei kérdésre pedig, mely a nihilizmus lényegét fejezi ki, ti. hogy „mi végre?” (wozu?), ma sincs egyértelmű válasz. Ma az értékek válságának korát éljük, s ennyiben mindannyian Nietzsche örökösei vagyunk. Az értékek szétestek, relatívvá váltak, az egyes részrendszerek tulajdon logikájuk szerint működnek, ám a kultúra egésze ma, az ún. posztmodern korban sem tud választ adni a nihilizmus problémájára, legfeljebb csak úgy tesz, mintha megoldotta vagy éppen elfeledte volna azt. Eközben ma Nietzsche újabb aktualitását éljük meg, miként azt a hetvenes évektől hatalmasra duzzadt Nietzsche-szakirodalom is bizonyítja, s amely már Magyarországon is túllépett ama lukácsi rögeszmén, mely a fasizmusért Nietzschét tette felelőssé. A terjedelmes nihlizmus-irodalom, az a tény, hogy a nihilizmus problematikája a gondolkodókat, tudósokat Németországtól Japánig
[1] ma is foglalkoztatja, éppen a nihilizmus aktualitását bizonyítja. Ma ott tartunk, hogy a nihilizmus különböző fajtáit különböztethetjük meg, mint tette ezt pl. Wolfgang Kraus: beszélhetünk a nihilizmus aktív és passzív, abszolút és relatív, polgári, anarchikus, materialista, ateista, klerikális, hivatali, akadémikus, individuális stb. fajtáiról.[2]
            A germanisztika szempontjából különösen figyelemreméltó az az említett hatás, amit Nietzsche fejtett ki a 20. század első felének íróira és költőire. Olyan nevekről van szó, mint Thomas Mann, Hermann Hesse, Rainer Maria Rilke, Stefan George, Gottfried Benn vagy Rudolf Pannwitz. A hatás-filológián túlmenően azonban e Nietzsche-recepció a nihilizmus-kutatás szempontjából is rendkívül fontos, hiszen e művészek voltak azok, akik egyszersmind a nihilizmus problémájára közvetlenül vagy közvetetten reflektáltak és a válasz lehetőségét nem adták fel. E válaszkeresés, a nihilizmus túlhaladásának kísérletei egyébiránt éppen úgy jellemzik a modernséget, mint a nihilizmus, eme „legiszonyatosabb vendég” (Nietzsche) felismerése. Így van ez azok esetében is, akik a „nihilizmus” szót szinte le sem írták, és azok esetében is, akiknél maga a fogalom nagy szerepet játszik. Az előbbiekhez tartozik egy Hesse vagy Rilke, az utóbbiakhoz pl. Rudolf Pannwitz, aki már 1917-ben használta a nihilizmus fogalmát a posztmodern (!) ember jellemzésére.
[3] Az egyes modern szerzők műveinek elemzésénél a nihilizmus problémája központi kérdés lehet: olyan szempont ez, amit a germanisztika mindmáig csak hellyel-közzel érvényesített. Ugyanakkor Nietzsche filozófiájának hatástörténeti vizsgálata a német irodalomban csak részben történt meg, s ahol igen (tekintélyes például a Thomas Mann Nietzsche-recepciójáról szóló irodalom), ott a legritkábban áll a nihilizmus az előtérben. Jómagam elsősorban Hermann Hesse, a jó értelemben népszerű Nobel-díjas német író Nietzsche-recepcióját vizsgáltam [az erről írt könyvem 2005-ben jelent meg], amire már történtek kísérletek, ezek azonban nem Nietzsche nihilizmus-fogalmait vették alapul. Éppen ezért kutatásaim során különös figyelmet szentelek a nihilizmus megjelenési formáinak (pl. aktív és passzív nihilizmus), szinonimáinak (pesszimizmus, dekadencia, rezignáció, morál, stb.) valamint felülmúlási kísérleteinek (amor fati, művészet, zene, humor és egyéb motívumoknak) Hesse és mások műveiben.
            A nihilizmus kutatása nézetem szerint elválaszthatatlan a nihilizmus túlhaladásának kérdésétől. Aligha van olyan ország, ahol e kérdés aktuálisabb volna, mint amely vezeti az öngyilkossági statisztikákat. A magyar szellem mozgása gyakran követte, és ma is követi a német szellem mozgását. Amennyiben pedig a magyar germanisztika a német szellemnek Magyarország felé történő közvetítését is feladatának tekinti, úgy szintén nem közömbös, hogy miként viszonyul a nihilizmus problémájához. 

(Előadtam Veszprémben, 2000. november 29.-én)


[1] Vö. Nishitani Keiji: The Self-Overcoming of Nihilism. Transl. by Graham Parks with Setsuko Aihara. State University of New York Press, 1990.
[2] Wolfgang Kraus: Nihilismus heute oder Die Geduld der Weltgeschichte. Frankfurt am Main, 1985.
[3] "A sportosan edzett, nemzetöntudatos, katonásan nevelt, vallástól ajzott posztmodern ember egy páncélozott puhatestű, egy juste-millieu a dekadens és a barbár között, aki az európai nihilizmus radikális forradalmának, a nagy dekadencia forgatagának szüleménye." Rudolf Pannwitz: Die Krisis der europäischen Kultur. Nürnberg, 1917, 55.o.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Rudolf Pannwitz és Kerényi Károly levelezése
Részletek

Kerényi Károly sok kiváló magyar tudós személyiség sorsát osztja: sokkal nagyobb megbecsülésben részesült külföldön mint Magyarországon, s ez bizonyos értelemben a mai napig így van, noha egy ideje több magyar kutató is foglalkozik Kerényi hatalmas munkásságával, megtörve lassan Leszmoszüné átkát. Kerényi egyfelől egy jelentős kapocs a magyar és német kultúra között, másfelől az európai és az egyetemes kultúra kiemelkedő képviselője, akinek munkássága kiterjedt a klasszika filológiára, a különféle mitológiákra, történelemre (ezen belül főleg az ókori történelemre), vallástörténetre, lélekkutatásra és az irodalomra is. A negyvenes évektől Svájcban tartózkodott, ahol hamar ismertté és elismertté vált. Műveit ekkor már német nyelven írta, aminek köszönhetően a kor olyan hírességei figyeltek fel rá mint a svájci pszichiáter Carl Gustav Jung (akivel közösen Kerényi könyveket is kiadott), a szintén Svájcban tartózkodó Hermann Hesse vagy az Egyesült Államokban majd Svájcban letelepedett Thomas Mann. A Thomas Mann-nal folytatott levelezését ő maga adta ki 1960-ban, a Hessével folytatott levelezésének szerkesztője Kerényi Magda volt (1972), a Junggal folytatott levelezése azonban kevésbé ismert, s még ennél is kevésbé a Rudolf Pannwitz-cal folytatott levelezése a negyvenes években. Thomas Mann és Hermann Hesse munkásságában nem elhanya­golható szerepet játszott a Kerényihez fűződő kapcsolatuk, hiszen mindketten felismerték a mitológia jelentőségét és szerepét a modern művészet és egyáltalán a modern lét számára. Igaz, Nietzsche már előkészítette a terepet a modern mítosz-értelmezés számára a Dionüszosz ill. Apollón mítoszok sajátos értelmezésével, ám a kortársak között Kerényi számított az egyik legkiemelkedőbb mítosz-szakértőnek. A József és testvéreiben maga Thomas Mann is visszanyúl a mítoszhoz, hogy példát mutasson a modern ember számára; a Kerényivel folytatott levelezése (1934-től Mann haláláig [1955]; a levelezést maga Kerényi adta ki 1960-ban, Zürichben) különösen fontos e tekintetben. Hasonló jelentőséggel bír a Herman Hessével való levelezése is).
   Kerényi így, legalábbis közvetett módon, a német irodalom történetébe is beírta a nevét. A Junghoz ill Pannwitz-hoz fűződő viszonya azonban még ehhez képest is különös szellemtörténeti jelentőséggel bír, hiszen közös hármukban az európai ill. az egyetemes kultúra gyökereit kutató tudományos igény, mely nem csupán egy elmúlt kor titkait fürkészi, hanem egy egyetemes létértelme­zésre tesz kísérletet. E létértelmezés természetesen mindhármukban más és más, ám ugyanakkor az egyezések is feltűnők. Kerényi és Jung kapcsolatára, sőt, együttműködésére itt nem térhetünk ki. Rudolf Pannwitzról viszont elmondható, hogy Jung munkásságának kiváló ismerője és kritikusa is volt (néhány levelet is váltott a pszichológussal), s nem kisebb érdeklődést mutatott Kerényi művei iránt sem, ahogy az a negyvenes években folytatott levelezésükből kiderül. […] 
    A levelek – és nemcsak a levelek – mindenesetre nem hagynak kétséget afelől, hogy Pannwitz roppant mód érdeklődött Kerényi munkái, kutatásai iránt. Sőt: ugyanezt bizonyítják azok a „Kerényi-cetlik” is, amelyekre ez elmúlt évben bukkantam a marbachi Pannwitz-könyvtárban. Ezek a jegyzetek véletlenszerűen kerültek elő a Kerényi-kötetekből, ott jártamkor még nem voltak katalogizálva sem. Témájuk a különféle mítoszok közötti összefüggések, Kerényi könyveinek olvasása nyomán. Koločep szigeti magányában Pannwitz nyilván egyrészt a Kerényinek írt levelekhez használta a cetliket, másrészt viszont fontos segédeszközök lehettek az eposzok, költemények megírása ill. átdolgozása során. Epikus költeményeit Pannwitz több fázisban átdolgozta, de többnyire sikerült befejeznie őket; ezért is nehezen érthető és elfogadható, hogy a mai napig nem jelentek meg nyomtatásban, az egyetlen Undine-eposzt[1] leszámítva. Egy remélhetőleg egyszer majd mégiscsak fellendülő Pannwitz-kutatás számára viszont az sem lehet elhanyagolható kérdés, hogy Kerényi mítoszfelfogása mennyiben hatott a kései Pannwitz mítopoetikájára. Érdekes és fontos tény lehet e szempontból Pannwitz megjegyzése az egyik levélben, miszerint 1944-ben a Hüperboreoszok, általa főművének tartott eposzából egy „átfogó, újabb résszel” készült el, melynek során elővette Kerényi Püthagorász és Orpheusz című írását is, minthogy, elmondása szerint, éppen Püthagorász alakja képezte számára az átmenetet az eposz következő részéhez. Tény továbbá, hogy Pannwitz nagyon figyelmesen és aprólékosan olvasta Kerényi írásait és érdemi megjegyzéseket fűzött hozzájuk, mi több, némely esetben bele is javított, illetve a hibákat Kerényinek is jelezte. […]
    A fennmaradt leveleket összességükben tekintve elmondható, hogy több információt tartalmaznak Pannwitz, mint Kerényi életét és munkásságát illetően. Pannwitz minden levelezésében „dominálja” a partnereit, levelei sokszor valóságos kiáradások, bőbeszédű vallomások; saját művének fontossága, de a levelezőtárs munkásságára való nyitottsága is többször eredményez nála hosszú fejtegetéseket. Rendkívüli kalligráfiája megkönnyíti a kéziratait tanulmányozók munkáját, de nem úgy a kisbetűs írása, mely a mondatvégi pontos leszámítva minden interpunkciót nélkülöz.

(Előadtam Veszprémben, 2007. november 23-án)



[1]         R. Pannwitz: Undine. Ein nachgelassenes Versepos. Mit einem Essay zu Leben und Werk des Dichters. Hrsg. von Gabriella Rovagnati. Nürnberg: Hans Carl, 1999.

Novellák

A Maharisi halála        Letölthető itt

A málhás szamár     Letölthető itt

A  nyeremény             Letölthető itt

Utazás 

Barcelonai emlékképek      Letölthető itt

 

[1] Hans Reimann: Vergnügliches Handbuch der deutschen Sprache. Düsseldorf 1964, 12-13. o.

 ------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Jegyzetek

Schiller esztétikája                Letölthető itt
Irodalom és pszichoanalízis  Letölthető itt
Hegel élete és filozófiája         Letölthető itt
Schelling esztétikája              Letölthető itt
Gadamer hermeneutikája
      Letölthető itt

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Naplójegyzetek

2011 július

 

PowerPoint prezentációk:

 
Pannwitz, Kerényi            .::LETÖLTÉS::.

Schmitt Jenő                    .::LETÖLTÉS::.

Platón, Pannwitz              .::LETÖLTÉS::.